Csukásné Kis Olgának

Az álmokat, mint, teszem azt, egy eltört középkori köcsögöt, vagy egy dinoszaurusz csontvázát, rekonstruálni kell, újjászerkeszteni, mert az álmok nem következetesen épülnek fel (van olyan kutató – hogy ki, azt  meg nem mondom –, aki az alogikus, azaz teljesen logikátlan jelzőt használja rájuk), vállalkozásom tehát  nem veszélytelen, mivel magában hordja a tévedés, a torzítás, az leegyszerűsítés esélyét, ezért roppant alaposan kell körüljárnom, nehogy azt a benyomást keltsem, hogy részrehajló vagyok, hogy kettős mércét alkalmazok, ez tudtommal nem igaz, kezdem hát.

Június 30. óta, amikor értesültem haláláról, sokat jár az eszemben Árpi, várható volt, hogy előbb-utóbb az álmaimba is belép. Úgy is lett. Annyira belém rögződhetett a múltkor leírt eseménysor, hogy álmodó agyamban megismétlődött – csak éppen fordított irányban. Vitt a hóna alatt Árpi, fel, fel, egy magas hegyre, ám a kétszázadik emeleten hirtelen keskeny lett az a párkány, amelyen a falhoz tapadva araszoltunk. Nem kellett volna lenéznem, zuhanni kezdtem. Árpi arca Munch Sikolyának, vagy Nolde Prófétájáénak alakjáéba merevedett. A halálra zúzódástól az ébredés mentett meg. Trón Árpád Leventének nem ébredt fel.