Mielőtt a léggömb kipukkadt és azt mondta, bumm, aztán, hogy pssz…, Katica még egyszer lenézett. Amit látott, innen, fentről minden ismertsége ellenére is teljesen új volt. Látta a távoli Zengőt, aki nem zengett, Bim-bam is csendben figyelt, de a széllel elküldte lombsusogás-üzenetét a város harangjainak, és azok kongatni kezdtek. Csingilingi csobogása sem hallatszott idáig. Katica látni vélte az uszonyaival integető Öreg Sügért, látta a hatalmas – most persze pirinyó – nyárfát, látta, de inkább odagondolta Szarka Komáék fészkét. Látta anyukáját, apukáját, nézte, hogy integet gombostűhegynyi kezével húgocskája. A Csacsi szürke pötty volt innen, a kiscsikó rohangáló hangya, s a lómama sem volt nagyobb egy méhecskénél. „Még jó, hogy nem mondja, züm-züm!” – gondolta Katica. Nem, azt senki nem mondta, csak azt, hogy bumm, meg azt, hogy pssz… És…

És minden felfordult. Ami eddig lent volt, az most egyszeriben fent lett, ami pici volt, egyre – és nagyon gyorsan – növekedett, ami eddig állt, most száguldani kezdett Katica felé. A nyárfák, a hegyek, a dombok, a patak, a lómama csikajával. Szédítően forgott anya, apa, Zsuzsi, a Csacsi. A vár – úgy tetszett – a Síkság egyik ormán magaslik alant. Katica lehunyta szemét. Nem félelemből. Már a kiáltások is elérték a fülét: „Vigyázz… Katica… Jaj! Fogd erősen… fogd… ez az!”

Megdörzsölte és kinyitotta a szemeit.

-     Te vagy az, Katica?

-     Én vagyok? Igen, én vagyok!

-     Hát ez csodálatos! Nézzétek, itt az a kislány, akiről meséltem! A húgod hol van?

Katica először azt szerette volna tudni, hogy ő hol van. Körülnézett. Sok-sok, talán még tizenkilencnél is több szárny csattogott körülötte. A verebek egy hálót tartottak csőrükben, azon feküdt, alig magasabban, mint a nyárfa legfelső levele. Az örvendez fekete bóbitás kis veréb körülröpdöste.

-     Ugye jó? Jó repülni?

-     Jó. – Ismerős volt neki a madár.

-     Emlékszel? – kérdezte az, s Katicának egyszerre eszébe jutott az a forró délután…

Édesanyja megengedte neki, hogy alvás helyett kimenjen az utcára. A hőségtől, vagy valami mástól, senki sem vetődött arra, hogy játsszon vele, így hát egyedül bóklászott. Felvett egy-egy tárgyat, üres konzervdobozt, karikát, aztán eldobta őket. Nem unatkozott, hiszen az ekkora emberkének a világ sokat mesél, szép arcát mutatja, minden pillanatban új és új csodáról regél. (Vagy tán csak a gyermeki szem, a szív érzékenyebb?) Katica nem unatkozott, de már úgy megszokta, hogy sétái közben mindig mellette van Zsuzsika. „Mi az, Katica? Miért, Katica?” Ő, ha tudott, és kedve is volt hozzá, válaszolt, magyarázott. Néha összevesztek (ilyenkor pecekig örökharagban voltak), hogy a vészfellegek eltűntével Zsuzsika megkérdezze: „Mi az, Katica?”

-        Mi az? – hallja a hangot a kislány. Felocsúdik, szétnéz. Sehol senki, csak a poros út, a leragadt szemű házak, a bóbiskáló lombú fák, az árnyékok és ő. Sehol nem látszottsenki, de hallotta az egyre zsörtölődőbb hangot.

-        Mi az? Ki az? Ki zavar, csp-csirip?

Lentről jött a hang. Lenézett. Éppen a kislábujjánál tollászkodott egy veréb. Felpislantott Katicára.

-     Miért zavarsz? Fürödtem. Nincs jobb dolgod ebben a hőségben?

-     Hahó! – vidult fel a lányka –, végre valaki! Valaki? Valami? – Ezen nem töprengett sokáig. „Játszunk?” – kérdezte, s már eszébe is jutott a találós kérdés. Próba, szerencse, megpróbálkozott vele.

-     Te hányat lépsz egy esztendőben?

-     Sokat, nagyon sokat, de hogy jön ez ide? Ezért vertél fel?

-     Ó, de buta vagy! Apa azt mondta, hogy egyet sem lépsz, mert ugrasz!

-     Aztán ő honnan tudja?

-     Mert nagy. Nagyobb, mint én. Ő mindent tud!

-     Érdekes.

-     Én is nagy vagyok! Nagyobb, mint te!

„Ugrik a fene!” – gondolta a veréb. Tetszett neki a kislány, ahogy ott állt egy szálbugyiban. Olyan biztosnak tűnt a maga erejében, nagyságában, mint amilyennek ő látta magát, ő, a Peckesen Lépegető Veréb.

-     No és mit tudsz? – kérdezte incselkedő-dölyfös hangon, s a nyomaték végett hozzátette: „Csip!”

-     Mindent! Mindent! Mindent!

-     Ezt is? – hallotta fentről Katica. Felnézett, nem látott senkit, semmit. A veréb gyengéden megbirizgálta a haját. Katica odakapott. Senki.

-     És ezt is? – hallotta balról. Odafordította fejét, de már kaphatta is jobbra, mert onnan hallotta a kétségbeejtően szemtelen hangot.

-     No és ezt tudod-e, nagylány?

Bizony, Katica vállán időzött a kis veréb. Nézte a lányka sírásra görbülő száját, de még ez sem volt elég neki: felröppent egy szunyókáló ágra s onnan kiáltott.

-     Most nagyobb vagyok nálad! Nagyobb apukádnál is! Ezt csináld utánam, csip-csip!

Katica nézte, nézte, aztán széttárta két karját. Emelgette, emelgette, gyorsabban, gyorsabban, végül nekilendült és hopp… a fenekére huppant.

Arca maszatos lett a könnyeitől.

A Peckesen Lépegető (most éppen Szárnyaló) Veréb mintha olvasott volna Katica gondolataiban, társaihoz fordult.

-     A javát még nem is mondtam. Igen, azon a délutánon ismerkedtünk meg. Ő sírt, én megkedveltem. Gondoltam, megnézem, mit kezd új tudományával.

-     Hiszen nem is tudott repülni!

-     Nem, de megtudta, hogy nem tud! És most, látjátok, most is repül!

-     Igazad van. Folytasd, légy szíves.

-     Ugye, nem haragszol? – nézett a veréb a pirulni készülő Katicára.

-     Nem, mondd csak!

Ott ücsörgött még egy darabig a kislány. Láttam, rosszul esett neki szárnyalgatásom, azt hiszem, akkor szívesen elfenekelt volna. „Ne, ne tiltakozz! Ismerem a gyerekeket, öreg veréb vagyok már én!” Figyeltem, hogyan küszködik a könnyeivel. Lassan megnyugodott, felkelt s elindult a kapujuk felé. Átröppentem az Öreg Kőrisre – régi jó cimborám, sok esőtől védett már meg leveleivel. Kíváncsi voltam. Zsuzsika is az volt.

-     Mi az, Katica? Miért sírtál?

-     Buta vagy! Nem is sírtam! – füllentett a kislány. – A napocska belesütött a szemembe.

Zsuzsika megnyugodott. Játszottak, összevesztek, kibékültek, játszottak tovább. Már azt hittem, nem lesz semmi, elszundítottam. Egyszer csak megütötte fülem egy szó.

-     …veréb.

-     Mi az a veréb, Katica?

-     Szép madár. – Mikor ezt meghallottam, tudtam: Katica a barátom.

-     És mit csinál a verébmadár, Katica?

Ő Akác Komára pillantott, akinek az ágain az imént megtréfáltam. Biztosan eszébe jutott minden. Már-már emelte karjait, amikor…

-     Tudod, mit csinál? És nem csak ő, én is tudok ám: fürdik!

És lefeküdt a porba és hempergett. A Vén Verébre, ügyesen csinálta!

-     Így? – utánozta Zsuzsika.

-     Így.

És olyan koszosak, szürkék, feketék, olyanok lettek, amilyennek én még egy mosdatlan verebet sem láttam!Így volt, Katica?

-     Így – pironkodott a kislány. A verebek jót nevettek. Annyira jó kedvük támadt, hogy végül Katica is velük kacagott.

-     Menjünk haza! – kérlelte a hálót tartó madarakat.

Peckesen Lépegető intett, s a csapat a nyárfát elkerülve óvatosan lesegítette. Zsuzsika, Anya, Apa körülvették.

-     De jó, hogy itt vagy! Nincs semmi bajod? Köszönjük, verebek! Milyen volt fenn? Nagyon vigyázz ezután a léggömbökkel! („Az a lufi!” – súgta Katica és Zsuzsi bólintott.)

Puszilgatták, simogatták. Katica előtt minden összefolyt. Hiába kiabált mindenki, őneki halk duruzsolás a nyájas fogadtatás. A zsivajból kitűnt egy barátságos, de csúfondáros, lekicsinylő hang.

-     Már megint itt van ez a buta?

Peckesen Lépegető felemelte fekete bóbitáját.

-     Ő nem buta!

-     Szerinted. Te mit szólnál ahhoz, ha összetévesztenének?

-     Attól függ, kivel.

-     Például velem.

-     Ez jó! Jópofa vagy, csacsikám!

-     Én?

A fürdésre más- vagy harmadnapra Katica kézen fogta Zsuzsit. Sétáltak, sétáltak, egy-két kis dombra lecsüccsentek, összevesztek, kibékültek, sétáltak. Balra néztek, erdőt láttak, jobbra néztek, patakot láttak. Fölnéztek: egy felhőt se láttak.

-        Jó időnk lesz, Zsuzsika!

Balra néztek, rétet láttak, jobbra néztek, rétet láttak. Előre néztek: egy szamarat láttak. Összenéztek.

-     Mi az, Katica?

-     Azt hiszem… talán… lehet, hogy… Tudod mit, megkérdezem.

-     Jó.

-     Mondd, te fel tudsz repülni a vállamra?

-     Már miért tudnék? – morogta a csacsi.

-     A fára sem?

-     Te most hülyéskedsz, kislány?

-     Én? Hiszen a verebek tudnak repülni!

-     Azok tudnak. De mi közöm hozzájuk?

-     Katica, ez nem veréb? – csiripelte Zsuzsi.

-     Úgy látszik, nem. Pedig szürke. Igaz, a verébnek szárnya is van! Szóval nem tudsz repülni.

-     Buta vagy!

-     Nem is igaz! Már el tudok számolni tizenkilencig, nem is, már tizenhatig! Ugye, Zsuzsika?

-     Egy, kettő, három, hat, nyolc, hét! Én is tudok!

-     Nagy tudomány!

-     Miért, te mit tudsz?

-     Iá! Iá! Iá!

-     Ez minden? Szebb a csipcsip!

-     Van nálatok ernyő, esőkabát?

-     Minek, amikor…

De bizony! Balra néztek, vizet láttak, jobbra néztek, vizet láttak. Esett szépen. Dörgött és villámlott. A fele sem volt tréfa. Katica megfogta Zsuzsika kezét, szaladni kezdtek. Balra néztek, esőt láttak, jobbra néztek, esőt láttak. Bőrig áztak.

-        Nagyokosok! – szólt utánuk a szamár.