Ha székely lett volna Szergej Jeszenyin, most nem búsulnék. Mert ha más nem, ő úgy beleírta volna faragott kapuinkat a világirodalomba, hogy nem döntené ki őket soha senki.

Hiába szednék ki a köves, útszéli földből támasz-cölöpöstül, tovább élnének bennünk, akár a nyírfa-gyertyák, csönd-kenyeret morzsoló kunyhóanyókák, viháncoló tavaszi záporok vagy a röpülő szán után kavargó porhó.

Bizony, nincs nekünk Jeszenyinünk, aki ha mást nem is tehetne, világba szomorodna legalább, s tűnődne kicsit a székelykapuk sorsán.

Mert maholnap nem felejthetik nyitva a lányra leső legények, se be nem csaphatják maguk után a jószágot terelő gazdák.

Otthontalan galambok keringnek a falu fölött, a faragott kapukat ízekre szedve elnyeli a csűr mögötti kert s az udvar.

Helyükbe vas kerül és cement. Minél tehetősebb a gazda, annál több vas és annál több cement. Korszerűsítik ugyanis a falusi utakat autóknak, traktoroknak, mindenféle gépnek.

Rendben van, szélesítsék.

De ki szól egy szót is a székelykaput faragó ember unokájának, hogy ha bennebb is kell tenni, azért azt a kaput állítsa csak vissza.

Mert szép az. Ki szól?

Bizony, senki se szól.

Meg aztán a faluk fölött keringő, otthontalan galambok beszédét sem érti már senki.