Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Tűz) |
Írta: Elekes Ferenc | |||
2011. november 18. péntek, 09:47 | |||
Egy cigarettatűz emléke sürget. Valamit el kell mondanom. Hogy jó lenne egyszer felülvizsgálni a mozdulatainkat. Így van az emlék: szünetben a színház folyosóján rágyújtottam. Lájbizsebéből cigarettát vett elő egy falusi ember, és előmbe lépett. - Szabad egy tüzet? Az enyém már égett, de azért zsebembe nyúltam. A gyufáért. - Hagyja el, az nekem is van - mondta, és sietősen nyújtotta kezét a cigarettám parazsáért. Amíg a tüzet adtam, az volt a leghosszabb. Az ember átnézett a füstön, s éreztem, rajtam is. Hogy megköszönte, láttam, még elnéz egy darabig, miféle ember vagyok. Szeretném rögtön megnyugtatni a rosszmájúakat, nem fösvény ez az ember. Különben sajnálta volna a színházjegy árát is. Inkább természetes mozdulatú. Olyan, aki nem komplikálja a gesztusait. Akit még nem idomítottak szempontok szerinti viselkedésre a kétes etikettek. A divat szabályai. A kifinomult, távolság-betartó, tisztes-tartózkodó, előkelősködő le-nem-ereszkedés törvényei. Szeretni kellene ezt a mozdulatot. Akár az őszinte kézfogást. Vagy azt, amikor az ember korsóból vizet iszik. Amikor kenyeret és szalonnát veszünk elé. Amikor azt mondjuk, micsoda jó dologidő van, s úgy értjük, szép a béke. Mert az az igazi mozdulat, ami egyenesen jön. Mint ahogy az ember tüzet kér. Parazsat parázstól.
|