Egy cigarettatűz emléke sürget.

Valamit el kell mondanom. Hogy jó lenne egyszer felülvizsgálni a mozdulatainkat.

Így van az emlék: szünetben a színház folyosóján rágyújtottam. Lájbizsebéből cigarettát vett elő egy falusi ember, és előmbe lépett.

- Szabad egy tüzet?

Az enyém már égett, de azért zsebembe nyúltam. A gyufáért.

- Hagyja el, az nekem is van - mondta, és sietősen nyújtotta kezét a cigarettám parazsáért.

Amíg a tüzet adtam, az volt a leghosszabb. Az ember átnézett a füstön, s éreztem, rajtam is. Hogy megköszönte, láttam, még elnéz egy darabig, miféle ember vagyok.

Szeretném rögtön megnyugtatni a rosszmájúakat, nem fösvény ez az ember. Különben sajnálta volna a színházjegy árát is. Inkább természetes mozdulatú. Olyan, aki nem komplikálja a gesztusait. Akit még nem idomítottak szempontok szerinti viselkedésre a kétes etikettek. A divat szabályai. A kifinomult, távolság-betartó, tisztes-tartózkodó, előkelősködő le-nem-eresz­kedés törvényei.

Szeretni kellene ezt a mozdulatot.

Akár az őszinte kézfogást.

Vagy azt, amikor az ember korsóból vizet iszik. Amikor kenyeret és szalonnát veszünk elé. Amikor azt mondjuk, micsoda jó dologidő van, s úgy értjük, szép a béke. Mert az az igazi mozdulat, ami egyenesen jön.

Mint ahogy az ember tüzet kér. Parazsat parázstól.