Régi görög legenda szerint a háború istene egy napon nem ment csatába, mert harci sisakjában fészket rakott a galamb.

Első hallásra nagyon szimpatikus volt nekem ez a szépen kitalált legenda-isten. Olyan, mint egy igazi ember. S a galamb is nagyon tetszik. Olyan, mint egy bátor ember.

Az ilyen nemcsak a csatákat nyeri meg, a szíveket is. Az ilyent hősnek nevezi a történelem.

Mert gyűlöletes lenne ez a legenda-isten, ha fogja magát, s fél kézzel kihajítja a galamb fészkét, hogy sárba tapossák a katonái.

És nem mennék utána többé, ha én lennék a katonája. Mint ahogy mihaszna lenne a galamb, ha fészket rakni elhúzódna valahová a front mögé, bokroknak aljába, messze, ahová nem hallszik el a dobszó, se a kürt, se a lovaknak nyerítése.

Csak ilyen istennel, csak ilyen galambbal szép ez a legenda. A bátor galamb figyelmezteti a háború istenét, gondolja meg, hová indul, s miért, az pedig meghallgatja a figyelmeztetését, fészkét ki nem dobja, gondolkozik egy kicsit, miként is cselekedjék.

Arról nem szól a legenda, hogy másnap mi történt, csatába ment-é az isten, s ez már nem is érdekes.

Fontos az, hogy győzött a gondolkozás, a tetteknek megfontolása, az értelem. S hogy ember­hez leginkább ez illik, azt már a régi görögök is tudták. Bizonyság ez a gyönyörű legenda, amit sajnos, sokszor elfelejtett az emberiség. Hányszor is zokogott már azóta ez a föld szelíd galambok kidobása láttán...