Fejezet, melyben Karinthyban világosságot támaszt egy öngyújtó,
majd megtudjuk, hogy káromkodás miatt is lehet hetedíziglen bűnözni,
majd azt, hogy nem minden angyal visel szárnyakat, végül, hogy mi történt

Hol egyebütt találkozhattak volna, mint egy kávéház teraszán?A kávéházban. A műmárvány, az aranyozások, a stukkók mámorító világában, ahol olyan álmok születnek, melyekből nem akarózik felébredni.
     De az óra ketyeg, s ha tetszik, ha nem, néha csörren egyet.
     Vagy üt.
     Vagy kakukkol.
     Vagy hallgat.
     Az Időnek mindez mindegy. Abszolute mindegy!
- Magát mi hozta ide?
 -A sors. És magát?
- Ugyanaz átellenben.
    Karinthy tüzet csiholt öngyújtójából. Cigarettája elbizonytalanodott. „Mit akarhat?” Az illendőség kedvéért elaludt.
- Mi van ezzel? Már a szivarka sem a régi! – dohogott Karinthy, és a hamutartóba nyomta. „Ez sem ért az egészből semmit” – mormogta az utolsó szó jogán a cigaretta, és csikklétre szenderült.
    Igaza volt. Karinthy csupán annyit tudott, hogy megvan az öngyújtója, a többi körülbelül annyira volt világos neki, mint az Andok lejtőin legelésző lámacsorda látványa a Gellérthegyről nézve. Itt ül, szemben Hetedikkel, és töpreng. Annak végeztével sóhajt egyet, majd megszólal.
- Nem hiszek a véletlenben, így két lehetőség marad: vagy isten, vagy Kosztolányi! Istent sem hiszek, ezért mondtam, hogy a balsors vezérelt ide! Maga a sorsot említette. Bepalizták? Hetedik elmosolyodott.
- Nem, az én történetem régebbről indul. Persze, ha jobban belegondolunk, ez is felfogható átverésnek!
          Ama hősöket – s nyilván azok áldozatait is – termő korban, Második Rákóczi epochájában történt, hogy egyik őse (egy igazi nemes férfiú) részegen tántorgott hazafelé. Járőrbe botlott.
- Halt! Wer da?
- A kur… - és rájött a csuklás. Egyre csak ezt hajtogatta: kur… (hukk), kur…
    Ennyi éppen elég volt a császáriaknak, bezárták. Mikor tisztázta magát a rebellisség vádja alól, hazaengedték, birtokait is visszakapta. Az élmény nagy elhatározásra késztette. Halála előtt meghagyta, hogy az a fiú örökli a vagyont, aki megjárta a börtönt! (Több jogosult esetén kockadobás döntsön!) Ő volt az Első, az alapító.
    Idővel módosult a szabályzat. A sógorok túl sok embert csuktak be, eltűnt a börtönviseltség charme-ja, pikantériája, ezért Harmadik vagy Negyedik úgy döntött, hogy csak az a büntetés érvényes, amit köztörvényesként harcoltak ki. A birtokok, az ékszerek közben elfogytak, az örökség már nem volt vonzerő, viszont kialakult a hagyomány, aminek ereje minden kincsnél nagyobb.
    A hatóságok felvették a harcot a bűnözés ilyetén terjesztésével, mindent megtettek azért, hogy ne kelljen börtönbe zárni őket! A családtagok annál kitartóbban igyekeztek. A harcban, hogy kijátsszák a pandúrok, a rendőrök elnéző figyelmetlenségét, edzettekké, kifinomultabbakká és vakmerőbbekké váltak. Profikká.
- Én már csak a tehetséget örököltem apámtól – folytatja Hetedik. – Szép halála volt! Nyolcgolyós sebesülése olyan minőség, mint a konyaknál az öt csillag, az aszúbornál a hat puttony! Halálos ágyán – a szobaasztalon, ahol egy ismerős orvos operálta – azt kérte, folytassam és adjam tovább ahagyományt.
- Ahhoz ám nem olyan csapodár, léha nőcikék kellenek, mint amilyenek körül a fiatalúr legyeskedik! Istenem, istenem, miért nem vagyok pár esztendővel fiatalabb?
- Gizike! Hogy kerül ide? Haragos hol van?
- Kicsoda? Ja, a Szerkesztő úr! A…
- Óvatosabban, Gizike! Tudja, hogy…
- Valóban öreg vagyok már! Tudom, hogy nem mondhatom el senkinek, itt meg elmondom mindenkinek!
    Karinthy valamit ír a notszébe.
- Csak nem titkosrendőr? – hajol Gizike Hetedikhez.
- Nem – suttogja Hetedik -, író.
- Ez?
    Ám rögtön megváltozik a véleménye. Karinthy feláll, hozzálép és két cuppanós puszit nyom az arcára.
- Gizike – ugye jól mondom? -, Gizike, maga egy angyal!
   Mindig tudta ezt a vénasszony, mégis mintha megzavarodna, mint Pythia, amikor transzba esik.
   A faremidóját! Micsoda érzés! Mint a kötéltánc! Úgy érzem magam, mintha a saját koponyám    körül utaznék!
    Karinthy bőszen jegyez, fel-felcsettint a nyelvével.
- Ez tényleg író! Remélem, nem absztinens!
- Bocsásson meg! Foglaljon helyet! Mit kér?
- Rumot. Rumocskát. – Gizike ismét Hetedikhez hajol. – Nagy író!
    Kortynyi szünet után Karinthy nyakába teszi a karját.
- És én még azt hittem, hogy maga rendőr! Megaszalódott vén kurva vagyok én már! Nem haragszik rám?
- Magára, Gizike? Sohasem! Ne becsmérelje magát, az öregség nem az életkor függvénye. Egyébként délelőtt a rendőrségen voltam, lehet, hogy az látszik meg rajtam. Ne húzódjon el, nem vagyok bűnöző! Már gyanúsított sem. (Gizike megnyugszik.) Visszaadtak valamit, amit féléve elveszítettem.

Most megtalálták egy bankban, amit kiraboltak. Már megint ideges! Mondom, hogy nem vagyok rendőr! Bűnöző se! (Gizike nem nyugszik meg.) Író vagyok, költő, műfordító, amatőr filozófus. Karinthy Frigyes.
     Gizike arca érzi, eljött a sápadás ideje. Nem szokott hozzá, igyekszik.
     Gizike sápadozgatva kérdez.
- Előfordulhat, hogy a Frigyes az F. hosszabbítása?
      Karinthy eddig sem tétlen agya rákapcsol. Kombinál, valószínűsít, elméletet alkot, cáfol, igazol, utasít. A kéz végrehajtja az utasítást, előveszi az öngyújtót, a szemek elé emeli. Karinthy  forgatja, nézegeti, felkattintja. A tűzszerszám szégyenlős-sárga lángot ad, legszívesebben fel se lobbant volna.
- Szóval te tudtál mindenről!
- Dezső kért, hogy ne szóljak! Azt mondta, tréfa!
- Tréfa! Hajnali 855-kor rángatott ki az ágyamból a rendőr! Engem, aki 900-ig szoktam aludni! Jó kis tréfa! Nem elég zajt csapnak a vonatok? Még ez is! No, megállj csak, Kosztolányi Dezső!
      Kosztolányinak nem kellett mondani, az asztal miatt úgysem tudott továbbmenni.
      Farkasszemet néztek.
- Hát eljöttél? – kérdezte Kosztolányi.
- Hát el.