Megafon

Ha már ott voltam az állomáson, úgy gondoltam, bevárom Bakter érkezését, hiszen már csak kb. másfél óra volt hátra a találkáig.

A peronon, a várócsarnokban, mely egyúttal váróterem is, mindenki csak a kárba ment sörszállítmányról beszélt és a hajnali karambolról. Ahogy kivettem, nem is az volt a téma, hogy a baleset egyáltalán bekövetkezett, arra mindenkinek van egy szigorúan személyes számlája, hanem hogy az mekkora kellemetlenséget okozott egy népes utazóközönségnek, mennyire felborította egy kis-társadalom mindennapi életvitelét...

Voltak, akik távoli úti céloktól estek el, másoknak a hétköznapi számításai borultak. Sokan, a munkába sietők vagy a munkából távozók a közeli buszállomás felé igyekeztek, hátha a reggeli buszjáratok kisegítik őket a bajból. De nagyon sokan elveszetten, tehetetlenül rostokoltak a zsúfolt padokon, a kiskocsmák teraszain vagy éppen a közlekedésben megakasztott vasúti járatok lépcsőin vagy ülésein. A dohányosok a kint tartózkodás mellett döntöttek a vasúton bevezetett dohányzási tilalom miatt, a gyerekes családok inkább a vagonokban maradtak vagy bevonultak az állomási csarnokba, nyalánkságokkal csitítva a nyűgös csemetéket. Nem sokan, de akadtak szerencsésebbek is, akiknek tökéletes kikapcsolódást nyújtott az, hogy belétemetkezhettek egy újságba, vagy keresztrejtvényt fejtve teljesen megfeledkeztek a külvilágról. Kisebb-nagyobb csoportok alakultak, az időközben az állomásra érkezők számára a tudakozónál mindegyre el kell ismételni a történteket, a szolgálatos fiatalasszony egyre fásultabban és kurtábbra fogva adja elő a tényállást, maga se tudja, hányadszor mondja már el ezen a reggelen ugyanazt a szerencsétlen sztorit, ami az ő életét is lám, jócskán megkeseríti...

Mindenki, aki közvetlenül érintett az ügyben, egycsapásra népszerűtlen figura lesz, akire görbe szemmel néz a tömeg, aki a balesetet szenvedettekhez képest mégis csak megúszták a minimális veszteséggel... De a bosszús embereken látszik: elegük van már abból, hogy újra és újra részesei legyenek mások ostobaságának vagy balszerencséjének, szeretnék végre egy kiszámítható és bevállalható életrutin mentén eltölteni napjaikat. Ha vonatra ülnek, érkezzenek is meg idejében, mindenféle bonyodalom és mellékkörülmény nélkül, hiszen legtöbbjük szemében az utazás ma már nem kaland, nem expedíciós esemény, hanem a távolság legyűrésének mindennapi eszköze, aminek gépiesnek, precíznek és eseménytelennek kell lennie, ugyanakkor hosszú távon is elviselhető legyen.

Miközben a peron hosszán le s fel lépkedve a felbolygatott élettől duzzadó állomás látványát vettem szemügyre, eszembe jutott az a sok kényszerű várakozás, ami útjaimon mindegyre megakasztott, akkor is, ha én keltem útra, de meg akkor is, ha mások utazásában voltam érdekelt. Ez utóbbi különösen életem második szakaszára volt jellemző, amikor is gyermekeim távolra szakadtak és adandó alkalmakkor haza-haza látogattak az otthoni fészket fölkeresni...

Rendszerint én voltam az, aki a korai vagy a késő esti órákban, ha szép idő volt, ha zimankó, kimentem eléjük az állomásra, pedig ha jól meggondolom, mindegyik nyugodtan hazatalált volna egyedül is, biztosan volt a gesztusomban egy kis elkényeztetés is, mert bármekkorára nőttek és hiába lettek meglett emberek, az én szememben továbbra is gyermekek maradtak, akiket messzire sodort tőlünk a sors (bár igaz, ők vették nyakukba a világot, saját elhatározásukból cseréltek hazát). Azzal, hogy aggódó és szerető szülő módjára fogadtam őket, a közénk telepedett távolságot igyekeztem legyőzni, s hittem, hogy eredményesen, annak ellenére, hogy olykor-olykor nehezen gyógyuló sebeket is szereztem.

Mint azon a télen, amikor még Bukarestben lakva, Budapestről vártam hazaérkezni legkisebb fiamat a kora reggeli nemzetközi gyorssal. Előző este szokatlanul heves hófúvás szakadt a román fővárosra, kegyetlenül süvített-sepert a szél, nem hullott nagy hó, de a hókupacok úgy költözgettek ide-oda, hogy pillanatok alatt átrendezték a járda és az úttest közlekedési lehetőségeit. A behemót, nehezen mozgó trolibuszok tehetetlenül csúszkáltak a laza, puha porhón, a kora reggeli zűrzavart fokozta a nyomasztó, sötét égbolt acélos fellegnyája, az arcunkba csapó metsző förgeteg. Az Északi Pályaudvar huzatos csarnokai megteltek a szüntelen nyitódó-csukódó ajtók résein besodródó hóval, majd a mozaikpadlón csatakos tócsává szennyeződtek. A tudakozónál sorban álltak, ezért az elektromos kijelzőtáblán nézegettem, hogy változik negyedóráról negyedórára a késésben levő szerelvények listája, rajta egyik vezető helyen az én nemzetközi járatom, amely remélhetőleg fiamat hozza egyre közelebb – de vajon mikor ér be valamelyik peron mellé? Mert az eredetileg kiírt 45 perces késésből előbb 55 perc lett, majd 80 perc, aztán tovább csak kb. 150 perc, majd kb. 220 perc jelezte a hozzávetőleges időt, amin utasok is, várakozók is túl kellett hogy tegyük magunkat.

Felsőbb akaratból.

Azért, mert így hozta az időjárás. Ilyenek a körülmények. Számítgattam, mivel járnék jobban: ha hazamennék és a hozzávetőleges idő elteltével visszajönnék? Nem, ez nem jó, hiszen minden olyan viszonylagos ma. Akár a csélcsap, vándor hóörvények és -tölcsérek körülöttünk. Ne mozdulj! - biztattam magam, mert sejtettem, hogy amikor nagy a káosz, akkor az ember legalább magával kerüljön egyensúlyba, teremtse meg magában azt a biztos pontot, amihez igazodhat.

És maradtam. Kiválasztottam egy viszonylag szélvédett sarkot, s addig sétáltam ott le s fel a zsúfolt padsorok között (3 lépés jobbra, 3 lépés balra, elszédülésig), amíg szabadult egy hely, ahová leroskadhattam, sajgó-fázó térdemet simogatva, a szeles nedvességtől átfázva, arcom égett, szememre súlyos álmosság ereszkedett, mintha vastag falon át jutottak volna el hozzám a zajok, az időnként felreccsenő megafon érthetetlen szófoszlányait próbáltam elkapni, s minél kényelmesebbé vált a várakozásom, annál lassabban vánszorgott az idő. Gondolatban nagyon sokszor felálltam már azzal, hogy kész, többé nem üldögélek ott, a fiam biztosan megérti, hogy ez nem várakozásra való idő, hiszen ő maga is ugyanezt éli át, vasúti körülmények között, ugyanúgy berendezkedve a terméketlen várakozásra, a végeláthatatlan reménykedésre, de mindannyiszor visszaparancsoltam magamat: ennek az átkozott reggelnek egyszer véget kell érnie. Teljesen elveszettnek éreztem magam a többi várakozó ember között s végül már azt se értettem, mit keresek én közöttük, mi az az erő, ami ott tart, miben reménykedem még egyáltalán...

Hirtelen úgy hallottam, mintha valaki a nevemen szólított volna. Hiába kutattam a forrást, nem jöttem rá. És a jelenség többé nem ismétlődött meg. Füleltem, hallgatóztam, felpattantam, reméltem, hogy ha valóban megtörtént a dolog, lesz folytatása, következménye is...

Az alábbi vers lett az egyetlen eredmény, meg a dél felé begördülő nemzetközi, amely végül „csak” 215 percet késett a beharangozott „kb. 220” helyett...

(Fotó Tamás András)

Megafon

váróteremben a megafon

nevemen szólít

megrezzenek

e lelkemtől távoli

huzatos állomáson

ki tudhatja a nevemet?

álmodtam tán? félrehallottam

mikéntha nagy mohón

félrenyelünk?

kinek lennék itt az adósa

ki játszadozik itt velünk?

várom a szokásos újrát

hisz ugye hányszor bemondják

ha indul vagy befut egy-egy vonat

a megafon buzgón végzi dolgát

recseg és ugat

mit veszthettem el nem tudom

s azt sem ki tart nyilván

e tájon

ülök magamban roskatag

válaszra várón

a válasz késik mit tegyek

mintha nevem se volna

másról beszél a megafon

magas póznán

fölém hajolva

meglehet közben elmegyek

hisz semmi dolgom itt

szívemben az a megafon

mindent kihangosít