Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Olyankor) |
Írta: Elekes Ferenc | |||
2011. szeptember 19. hétfő, 14:20 | |||
Megállok én is, persze, hogy megállok, bámészkodom, ha csudaautókat látok. Minél furcsábbak s laposabbak, annál inkább megállok, lehet, hogy meg is nyomom egy kicsit az orrukat, mint a gyermekeknek szokták, ha füllentenek, lám, milyen a rugózásuk.
Hanem én azért mégis azokat irigyelem, akik úgy elmenőben megsimogatják a hűvös márványoszlopokat, mivelhogy szép bennük az erezet. Akik rajta felejtik nézésüket egy üde lóhere-levélen, amely maga a tökéletesség. Akik nem sajnálják csudálkozásukat pazarolni a bomló fák alatt, mert itt érzik meg az élet értelmét, akik olykor kiállnak este, hogy lássák a csillagokat, ha nem is jár közöttük műhold, hiszen mégiscsak csudálatos, hogy a roppant tereken s időkön átsüt mindig az igazi fény, mint kusza tetteink között a remény s a hit.
Én azokat irigyelem, mondom, akiknek kíváncsiságában nemcsak a megszerzés vágya él, hanem valami más, valami olyan öröm, amitől utolsó óráján azt mondhatja majd az ember, jól van, semmit sem vesztettem el, megláttam a világ gyönyörűségeit, amit érdemes volt, végigtapogattam érzékeimmel, talán valamit alkottam is, hogy legyen közöm a jövendőhöz.
Pedig hányszor megállok én is.
Olyankor inkább szólítsatok meg. Annyi is elég lehet, hogy ugye szép ez a tavaszi délután...
|