Indulás előtt

 

Már szinte vártam a Bakterrel való találkozást. Sikerült annyira felkavarnia bennem az elsüllyedni hitt élményvilágot, hogy emiatt valahogy szimpatikus lett számomra. Pontosabban nem is annyira szimpatikus, mint inkább nélkülözhetetlen. Amúgy ki nem állhatom túlságosan konkrét kérdéseit – és szerintem nagyon sok fölösleges, együgyű kérdést is tesz fel, amelyekbe belesajdul az ember agya -, viszont nagyon alapos és jóhiszemű. Azt hiszem, nem is tudja, mit jelent az, hogy „hátsó gondolat”. Nehezen veszi be a könnyed, leheletfinom utalásokat, a fű alatti jelzéseket, a sejtetéseket, a lebegtetett gyanúsítgatásokat. Addig nem nyugszik, amíg egy kérdésére meg nem kapja az áperté választ.

 

Hogy csak egy példát mondjak: három nap kihagyás után ülünk ismét az Ufó-ban, ezúttal nem mondhatni, hogy elhagyatott a lokál, mert majd minden asztal körül ülnek és fogyasztanak, savanyú bor bűze terjeszkedik a levegőben, a vadszőlőlevelek rései között, egyik boxból a másikba, egyik asztaltól a másikig, mi csak azért is sört rendelünk, elvégre ez itt inkább a sör hazája, mert a boré aztán végképp nem; mégis van keletje mindenféle vinkónak.

 

Szóval, itt ülünk, a felfokozott hangulatú környezetben, és akkor ez a Bakter azzal bombáz engem, hogy mit jelentsen részemről az a kekeckedés, hogy a vasúttal kapcsolatos legjelentéktelenebb dolgokat is fontosnak találom verssé avatni, pontosabban versként eladni.

 

- Ez nem ugyanaz a helyzet – kérdezi komoly pofával, s ezért meg se tudok rá haragudni, mert érzem szavaiban az őszinte érdeklődést -, mint amikor a viccbeli Mórickának mindenről ugyanaz jut eszébe?

 

Most rajtam az értetlenkedés sora:

 

- No, és neki mi jutott eszébe?

 

Bakteren látszik, hogy ezt nem várta volna éppen tőlem, de udvariasan kimondja:

 

- Hát a dugás, bocsánattal legyen mondva...

 

Nevetek, hogy most rajtafogtam, mert hiszen ez a „bocsánattal legyen mondva...”-szerű presziőzködés azt jelenti, hogy tőle sem idegenek a képes beszéd fordulatai, kényszerei, de aztán ráébredek, hogy hiába minden ravasz kitérő, válaszolnom kell.

 

- Például, miről van szó? Hozzál már fel egy példát...

 

Ettől aztán szememben is enyhén kérdésesnek tűnik a vers, tűnődve olvasom...

 

Indulás előtt

 

vonat az állomáson

lám lám betolat

 

szabadul mindjárt a lépcső

s te felrakod a cókmókodat

 

szoknyád meglendül

feszülő lábad fölött

 

utadat jól bemérték

víg vasúti mérnökök

 

óránkra nézünk

öt perc és elrobog a vagon

 

hiába szólnék

hát ülünk hallgatagon

 

- Mi ebben a jelentéktelen? Pontosabban mi az erőltetett abban, hogy egy érzelmi feszültséggel telített helyzet színhelye éppen a pályaudvar legyen, egy pillanatokon belül elinduló szerelvény mellett?

 

- Mert banális. Nincs benne az ég adta világon semmi újdonság. Semmi meglepő. Közismert, kopott szavak. Igazából egy vázlat egy tájról, egy állapotról, amit jól ismerünk és amely nem vezet sehová.

 

- Megálljunk a vázlat szónál, mert azt jól látod, hogy a vers felépítéséhez minimális elemet használtam fel. Épp csak annyit, hogy a banalitásba beleférjen az a ki nem mondott feldúltság, ami két ember közé befészkeli magát, s egy valószínűleg szükséges, rutinos utazást is keserű, tragikus fordulattá torzít. De ettől a ki nem mondott tények, gondolatok és állapotok mögött még sok minden elfér, amit minden további nélkül odaképzelhetünk.

 

- Például...

 

- Furcsa lenne, ha én fedezném fel mások, illetékesebbek helyett ennek a versnek a megnyitandó mögöttesét, s nem is teszek mást, mint hogy megosztom azt az élményemet, ami e vázlatot papírra kényszerítette...

 

És rendre elmeséltem, hogy a „nyolcas vágány” korszaka után hirtelen beállt változás – megállapodottság – a családi életünkben nem csak azt jelentette, hogy megszűnt a létformámat felszabdaló kétlakiságom, az állandó elutazásom-megérkezésem, és hogy a várva-várt lakásba való megtelepedésünk együtt töltött hétköznapjainkra irányította a figyelmünket, hanem ezzel együtt nyilvánvaló lett: az elmúlt évek kényszerhelyzete nem múlt el fölöttünk nyomtalanul; bennem legalábbis megszokottá tette a magányos, többnyire a saját szempontokra összpontosító életmódot. Nem éltünk addig teljes, a nap mind a huszonnégy órájára összehangolt családi életet, nem tisztáztuk a munkamegosztás rendjét, természetes volt számomra az, hogy a reggel korán elszólító munkabeosztás fejében gyakorlatilag késő délutánig magára hagytam élettársamat, boldoguljon hármuk életének irányításával, ahogy akar. És ahogyan tud. Fejest ugrottam a munkába. Nem volt többé mentségem, hogy haza kell utaznom, mert nincs lakásom. Volt lakásom, tehát elvárták tőlem, hogy törlesszek, az elmúlt évek ide-oda utazgatásai fejében. Ha jól meggondolom, bármikor elővehették volna a pénzügyi osztályon azokat az elszámolásokat, amikkel hivatalos kiszállási összegekből elszámoltattam magamnak valamennyi kolozsvári, illetve bukaresti utat. Ami akkor sem volt kevés, bármennyire elmerültünk is azóta az inflációban. Félni nem féltem, hiszen az összegeket nem panamáztam el, jogos emberi szükségletekre fordítottam, meg aztán nagyon vigyáztam arra is, hogy útjaim a szerkesztőség számára is minden alkalommal haszonnal térüljenek meg. Bármilyen instancia előtt vállaltam volna hát tetteim védelmét – amire nem került soha sor -, de maga a számonkérés, a meghurcolás nem hiányzott életemből, ezért igyekeztem a végletekig lojális és korrekt lenni munkaadóimmal szemben...

 

Látom, Bakter nagyokat nyel, szemét dülleszti, ami nála nagyon sokszor azt jelenti, hogy közbeszólna, nagyon mondana valamit, de kellően fegyelmezett ahhoz, hogy visszafogja magát. Ha jól sejtem, most attól indulhatott be, hogy rettentő hosszúnak találta a történet tálalását. A szöveg egyszerűségéhez illően valami egyszerűbbet várt az én vége-hossza nincs történetemhez képest, és úgy látszik, csalódott bennem, mert az árnyalatok kedvéért én úgy kentem föl egymásra a különböző fedőszíneket, hogy úgy tűnhetett, magam is belezavarodtam.

 

Pedig nem. Éppen csak, hogy elragadott az emlékvonat huzata... És még egyáltalán nincs vége!