| Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (5) |
 |
| Írta: Cseke Gábor | |||
| 2011. augusztus 04. csütörtök, 16:03 | |||
|
Végtelen óra
Azt hittem, sose telik el az a végtelen óra! Tamás nevű olvasóm már a tegnap rákérdezett: "Izgatottan várom... Mi történt?" El lehet képzelni, én milyen nyűgös voltam. Éjszaka aludtam, ahogy aludtam, de ahogy közeledett a 10 óra, mindinkább tűkön ültem. Szeretem is, meg nem is a rejtélyeket. A bizonytalanságokat.
A sínek közelében pedig mindig lehet és kell is számolni a váratlan eseményekkel, közjátékokkal. A vasút nagy fegyelmet kér, éppen azért, hogy az előre nem látható helyzeteket okosan, higgadtan kezelni lehessen. De mi köze lehet egy versgyári fickóval való találkozásnak a vasúthoz? Egyáltalán, mi az, amit nem tudott elmondani nekem telefonon, viszont egy óra múlva képes nekem szegezni az elhagyatott raktár mellett?
Első gondolatom az volt, hogy hamarabb odamegyek a helyszínre, hogy lássam, mennyire tiszta arrafelé a levegő. De aztán visszafogtam magam: csillapodj, mondtam, inkább gondold át, kivel van dolgod. Mit tudsz erről a Bakterről? Szinte semmit. Azon kívül, hogy ismered a versgyári tevékenységét, meg néhány elmélkedő, meglehetősen együgyű írását a világhálóról. Tudod, hogy van egy kötete bizonyos Periszkóp Pállal közösen, de utána a nagy hallgatás. S most ez a kiprovokált találka...
Mi lenne, ha nem mennék el? Egyszerű: szabad ember vagyok, nem tartozom senkinek semmivel, s legkevésbé Bakter Bálintnak. Ha engem érintő, életbevágóan fontos kérdésről van szó, akkor tudja, hol talál meg. Miért táncolnék úgy, ahogyan ő muzsikál?
De álljunk csak meg: hát nem én ígértem meg neki telefonon, hogy ott leszek? Akkor kellett volna nemet mondani. Valamilyen ürüggyel kimentenem magam. Millió és egy okot felhozhattam volna, de nem tettem meg. Igen, mert a kíváncsiság nagyobb volt bennem, mint a körültekintés. Hiú vagyok és furdal a kisördög, hogy olyasmikbe nyerjek bepillantást, lehetőleg minél hamarább, amikről úgy érzem, hogy rám tartoznak. Több óvatosságot! - biztatom magam, s órámra nézve látom, hogy akár indulhatnék is. Tíz percbe telik, hogy az állomásra érjek, s most pontosan 10 órán áll a mánus. Kész, indulok!
A peronra érve, elnézek a távolabbi raktárak felé. Látom a rámpát is, görnyedt alak lógatja a lábát az oldalán, olyan, mintha egy horgász ülne a folyó martján, csak ebben a folyóban nincs egy csepp víz sem. Összehúzott szemmel közeledek, látom, valamit rágcsál, s közben szanaszét köpköd. Ez tökmagozik! És valóban, rajta a kezeslábas. A háta nem látszik, profilban ül felém, ahogy a nagyra nőtt gazok között utat török magamnak, de ő lesz az, ezt súgja az ösztönöm.
Már csak egy lépés választ el tőle, amikor fürgén leugrol a rámpáról és egy jólora zacskót nyom az oroom alá, teméntelen mennyiségű tökmaggal:
- Vegyél csak, rokon. Jó a prosztatára...
{jcomments on}
|
