| Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Utazások ideje) |
 |
| Írta: Elekes Ferenc | |||
| 2011. augusztus 04. csütörtök, 06:33 | |||
|
Telefonált Mama, hogy elutazott hazulról. Nyár van. Utazások ideje. Ilyenkor megnézi, mit csinál a tenger. Nézhetné a tengert az ablakából is. Mert ott van a tenger az udvarán. Az ablaka előtt. Ott volt öt évvel ezelőtt is. Hullámzott a víz, mint most. Hozta a háztetőket, a megszáradt szénát, szalmakazlat, hozott és vitt tovább tömpeorrú malacot, tarka borjút, fapadot templomokból, kupáscserepet, létrát, már amit útközben talált. Ilyen a víz. Nyár van. Utazások ideje.
De Mama nem akárhogyan utazik. Viszik. Traktorral. Mint öt évvel ezelőtt. Menekítik. Biztonságosabb helyre. Iduékhoz. Iduéknak jó a lelkük. Puha ágyat vetnek Mamának, ha eljön az éjfél.
Ma reggel hajnalban kelt Mama. Kérdem telefonon, hogy van, Mama. Azt mondja, ilyesmit most tőle ne kérdezzek. Siet haza. Épp csak fölteszi a fejkendőjét, keres magának egy traktort, amivel haza tud menni. Alszegből Felszegbe. Ott is tenger van, Alszeg és Felszeg között.
Mama átjut a tengeren. Neki könnyű. Csak kilencvenhét éves. Fölhív otthonról, mondja, hogy megtelt a pince, folyik ki a víz a kicsi ablakon. De nem ez a baj, hanem az, hogy a pincében lévő hidrofort is ellepte a víz. És most már neki nem lesz vize a lakásban. Ki kell szivattyúzni a vizet, más hidrofort kell szerezni, s még ott van az a tömérdek iszap! De azért öcsémnek mondjam meg, ne induljon haza Pestről, mert az utcánkba nem lehet bemenni. Csak traktorral. Egyszer majd kisüt a nap. Valahogy lesz. Mindig volt valahogy. Nyár van. Utazások ideje.
A varjú tekintélye
Fényes tollazatú, szép varjú szállott le a meggyfánk legfelső ágára. Magasból jöhetett, talán egy templom tetejéről. Úgy is viselkedett, mint aki magasból jön. Szét sem nézett a kicsi udvarunkon, csupán a tekintélyét villantotta meg a serdülő macskák előtt. Csak egyet károgott, hogy vegyük észre, itt van.
Ismerős nekem ez a fényes tollazatú, szép varjú. Van, amikor seregestől jön, hűvös hajnalokon. És úgy is száll tovább, seregestől. Most ráér, tollászkodik. Hátsó lábaikra állva csodálják őt a serdülő macskák.
A madarak tudósai mondják, hogy a varjak a ligetekkel, fasorokkal, erdőfoltokkal tarkított, nyílt területeket kedvelik. Hiába mondják. A mi kicsiny udvarunkon ligetek, fasorok, erdőfoltok nincsenek. Mégis, a varjak kedvelik a mi kicsiny udvarunkat. Talán, mert a nagy összevisszaságban fák és fűfoltok azért vannak. Meglehet, igénytelenek a mi varjúink, nincsenek ligetekhez, fasorokhoz, általában véve mindenféle rendhez szokva. Jó nekik így is ez az udvar. Persze, Comenius most azt mondaná, sokféle varjú van a világon, nevezzem meg, mifajta varjakkal vagyunk mi körülvéve. Mert szerinte “a dolgok pontos megnevezése az emberi bölcsességnek, vagyis az emberi mindentudásnak fundamentuma”. Most megnyugtatnám a mi tudósunkat, nem szándékom elmerülni a varjúfélék szokásaiban. Még az új-kaledóniai varjú sem érdekel, hiába olyan okos, hogy eszközöket készít magának a fészekrakáshoz. Messze van innen Új-Kaledónia. Nagyon messze. Voltaképpen ez a mi, igénytelen, tollászkodó varjunk sem érdekel különösképpen.
Csak a tekintélye.
A kapun kívül, egy nagy tömbházban is lakik egy varjú természetű, idős ember. Naponta megvillantja a tekintélyét. Azt hiszi, van neki még tekintélye. Kiül a járdán kiképzett kávézó kényelmes székébe és nézi az előtte elmenőket. Úgy néz mindenkire, mint régen. Rendőrök tekintetével. Mert az volt ő, rendőr.
Valahányszor elmegyek mellette, köszönök néki. Közömbösen. De ez a varjú természetű, idős ember nem szereti, ha közömbösen köszönnek néki. Elvárja, hogy vegyem észre, beszélgessünk, említsek meg valamit a régi, szép időkből.
A minap megemlítettem, hogy fényes tollazatú, szép varjú tanyázik mostanában a meggyfánk tetején. És van úgy, seregestől jönnek a varjak, az ég is elsötétül. Azt mondja határozottan, fel kell venni a harcot a varjak ellen. El kell zavarni a meggyfáról, mindenünnen el kell zavarni őket. Ismeri maga azt a régi mondást, mely szerint ezer varjú ellen elég egy kő? Mondom erre meggondolatlanul, ezer kő sem elég egyetlen varjú ellen.
Azóta nem beszélgetünk.
|
