| Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (3) |
 |
| Írta: Cseke Gábor | |||
| 2011. augusztus 02. kedd, 07:03 | |||
|
Repedések a talpfán
 Alig van nap, hogy ne ejteném útba a vasútállomást. Annak is az elhagyatott, nyugalmas, a forgalomnak kevésbé kitett zugait kedvelem. Amilyen a raktári rámpa előtti mellékvágány. Például...
Isten tudja, mióta nem látott vonatot az a sínpár. Az idén biztosan nem: olyan magas és elaggott a sínek között vadon zöldellő növényzet, hogy a derekamig ér. Pedig pár éve betonidomokra cserélték ki a korhadt, agyonrepedezett, kiszolgált talpfákat. Most az a divat.
Csakhogy... valami nincs rendjén... Ha ezt a sínpárt nem használják, vagy tegyük fel, csak minden szökőévben, akkor az ember elvárná, hogy érintetlenül, az idővel dacolva mentse át magát jobb napokra. Igen ám, de mindegyik betontalpfán (most látom, így, leírva, micsoda nonszensz...) hosszában, síntől sínig két-három cikcakkos repedés húzódik! Ha így megy tovább, még néhány év és újra cserélni lehet a talpfákat. Mert a hosszas és végletes téli fagy egyáltalán nem használ a betonnak! Nagy a gyanúm, hogy a repedéseket is a zord tél hagyta hátra, intő jelként...
Vajon, mire akarna figyelmeztetni?
De várjunk csak... A raktári sínpár mellett húzódik az egyes számú vágány. A legtöbb szerelvényt arra eresztik rá, mindkét irányból. A sínpár talpfáin jól látszik ugyan az intenzív használat (elszineződés), de szinte teljesen hiányzanak a hosszanti repedések! Higgyem azt, hogy használatban, működésben edződik meg minden? És fordítva, az elhanyagoltság, a fölöslegesség kikezdi a legszilárdabb szerkezetet is?
A kérdés föltétlenül további elmélyült vizsgálódást érdemel!
{jcomments on}
|
