Tudják, hogy nézett ki jó Domokos sógor a szénásszekér tetején? Valahogy úgy, mint csók a torta közepén. Mintha lenne a szénásszekér tetején valami. Vagy mintha nem is lenne semmi. Csak egy odavetett szalmakalap. A feje teljességgel bele volt veszve a szénába, de messziről látszott, hogy a kalap alatt azért ott van maga, jó Domokos sógor.

Csöndes ember volt jó Domokos sógor. Talán túlságosan is csöndes ember volt ahhoz mérten, hogy mennyi nyomorúságot mért a sors az ő vállára. Más a helyében egyfolytában panasz­kodott volna a fönnvalóra, vagy a hatóságra, hogy mit vétett a sors ellen, miért kell neki annyi terhet viselnie egész földi éltében.

Jó Domokos sógor soha, semmire nem panaszkodott. Ha valamibe be kellett állni, ő szó nélkül beállt, akkor is, ha nem tetszett neki a beállás. Jó Domokos sógor mindig és minden­kivel tökéletesen egyetértett. Mindenben. Ha valaki azt mondta neki egy forró nyári délután, hogy azért az időjárás túlzásba viszi a hőséget, ő azt felelte, csakugyan igen nagy a hőség. Ha pedig azt mondta valaki ugyanarra a nyári délutánra, hogy meleg van, de a nyár arra való, legyen legalább meleg, azt felelte, a nyár arra való, legyen legalább meleg.

Ilyen ember volt jó Domokos sógor. Más véleményéhez soha nem tette oda a saját vélemé­nyét. Meghallgatta mindenki véleményét és egyszerűen egyetértett mindenki véleményével. Ezért jó Domokos sógorral senki, soha össze nem veszett. Még Berta, a felesége sem.

Az igaz, hogy Berta sokszor mondta jó Domokos sógornak, hogy azért valami meglátásod neked is lehetne, Domokos, mert meglátás nélküli embert nehezen lehet egy életen át elvisel­ni, de ebből vita nem lett. Ilyenkor azt mondta Bertának jó Domokos sógor, hogy igazad van Berta, minden embernek kell, hogy legyen meglátása.

Már úgy nézett ki, szépen éli le földi életét jó Domokos sógor. Fölösleges veszekedés, ideges­ség nélkül. Már úgy nézett ki, békességes természetével az igazi boldogság útján jár ez a vézna, sápadt ember, jó Domokos sógor. Berta, a felesége is mintha beletörődött volna abba a kialakult helyzetbe, hogy férjének véznaságát és sápadtságát pótolja az ő kövérsége és orcájának örökös pirossága. Már úgy nézett ki.

Egy napon jön Berta anyámhoz, éktelenül panaszkodva. Hogy milyen tyúkesze van az urának, vagyis jó Domokos sógornak. Hogy még annyi esze sincs, mint egy tyúknak. Hogy bezzeg neked Emma, a te urad önfejű, akaratos ember, időnként még veszekedtek is, de a te uradnak legalább van meglátása. Képzeld el, ennek a Domokosnak meg sem fordult a fejében, hogy ne tartsa kezében a létrát, hogy én azon a létrán másszak fel az udorba. Nem gondolt arra, hogy nincs annyi ereje, amivel megtarthatná, ha én a hatalmas súlyommal arra a létrára rálépek. Tartotta szegény egy darabig, amíg bírta, aztán összeroskadt, s én leestem a földre ezzel a hatalmas súlyommal. Még szerencse, hogy nem reá estem, még szerencse.

– Hát miért kellett neked fölmászni arra a létrára, ha tudtad, hogy az uradnak nincs ereje téged megtartani? – kérdezte anyám Bertától.

– Azért másztam föl, hogy vegye észre, neki is kell gondolkozni, nem csak másnak. Hogy legalább egyszer ebben az életben neki is legyen meglátása. Úgy éltem le az életem mellette, hogy helyette nekem kellett gondolkodni, mi, hogy legyen. És most nekem kellett leesnem a létráról, hogy fölébresszem az uramat. Mert ha ő esik le valahonnan, attól nem ébred föl. Áldozatot hoztam érette, azt hoztam, Emma! Áldozatot. A saját épségemet áldoztam föl az uram fölébresztéséért, Emma!

Berta panaszkodását apám is hallotta udvarunk sarkából. Hozzá is tett egy rövid megjegyzést, hogy Berta is hallja:

– Szegény, jó Domokos sógor!