Valahányszor Berci bátyó beszabadul a közeli városba - értsd: a járgányával eljutott a központi parkolóig -, ott rendszerint János fogadta, a parkolóőr, aki mindig vastag jegytömböt szorongat a balkezében. Biztonság végett. Hogy mindig legyen. Kéznél. Ha kell...

 

Rendszerint kell is. A városban nagy a forgalom. De Berci bátyótól nem fogad el parkolási díjat. Azt mondja: "Magának behunyom a szemem!" Bátyó hiába méltatlankodik, hogy a fogyatékosok így, a bénák meg úgy, és hogy törvények is vannak a világon, ez a János őr a kedvezményeket egyszerűen úgy akarja feltüntetni, hogy minden az ő jóindulatától függ, az is, hogy az olyan ember, mint Berci bátyó, ingyen parkolhat a város szívében.

 

Nagy szó!

 

Bátyó pedig, hogy a parkőr mégse érezze magát olyan magas lovon, minden alkalommal a zsebébe nyúl, s azzal a pénzzel, amit megspórol neki a hivatal, csakazért is sorsjegyet vásárol a parkőrtől. Mert hogy szavamat ne felejtsem, János egyik kezében a parkolójegytömböt szorongat, a másikkal meg drótra fűzött, borítékolt sorsjegy-koszorút kínálgat fűnek-fának. Így aztán nem is panaszkodhat, hogy nincsen elég forgalma. Egyik kezével elvesz az emberektől, a másik kezével nemkülönben, viszont nyitva hagyja a remény kiskapuját azzal, hogy esetleg - most fogózzunk meg! - ránk mosolyog a szerencse.

 

Berci bátyó el is nevezte a Sors Emberének, mondván, hogy éppen úgy működik, akár az élet: nagyobb részt előszeretettel sújtja a földi halandót, s csak nagyritkán, elvétve emeli föl.