A negyedik szomszédban unoka született. Vagyis hát nem éppen ott, csupán az ott lakó idős házaspár lettek újra mámi és táti. 

 

Ez úgy derült ki, hogy az egyik vasárnap délelőtt Berci bátyót szíves vendégnek hívták, fotografáló masinájával együtt. A bátyó - nem mai csirke! - értett a szóból, át is szekerezett-motorozott időben a portára. Ahol akkor már, a kiskertben álló asztalra, leterített pokrócon, hófehér pólyában ott hasalt közszemlére a kisunoka, akit a felnőttek - szülők, nagyszülők, rokonok, szomszédok - csodálata vett körül.

 

Mikor Berci bátyónak sikerült mindent beállítania (amit be kellett állítani, de ezt ő jobban tudja, mi hadd ne emlegessük), a kisunoka, aki addig gyámoltalanul, hason fekve, ide-oda járó szemekkel, gurgulázva, öklét szopogatva nézte maga körül a nagyok sürgölődését, hirtelen felpöndörödött, mint parázson a szalonnahéj és a mutatványon maga is meglepődve, gyenge nyakával egy pillanatra levegőbe emelte a fejét.

 

A körül állók nem hittek a szemüknek. Hangosan álmélkodtak, kacagtak, a térdüket csapdosták, brávóztak és újráztak, miközben a csoda csak egy pillanatig tartott: a fejecske esetlenül visszahullott a pólyapárnára, a kis lény pedig nyöszörögni, majd sírni kezdett, hátacskája csak úgy rázkódott a rátört szomorúságtól.

 

Az apukának - tanítóember volt - akkor úgy tűnt, hogy ez a hihetetlen pillanat kísértetiesen emlékeztet egy száz valahány évvel korábbira, amelyben Petőfi Sándor megpillanthatta két hetes Zoltán fiát, amint az a szeme láttára, csodálatos módon ülő helyzetbe tornázta föl magát. Hogy is írta a költőnk a naplójában?

 

" Első bravourja az volt a fiamnak, hogy két hetes korában fölült az ágyán. E testgyakorlat annyira megtetszett neki, hogy aztán folyvást practizálta. Persze csak néha sikerült neki, s akkor is oly fáradsággal, hogy elvörösült és elkékült bele."

 

No, hát ez nem volt éppen ülés, állapította meg magában a büszke papa, de csodának azért csoda. Ebben megegyezhetünk. Ezért nem szólt egy szót sem, megtartotta magának a Petőfi-párhuzamot, s azt nézte közelebbről, nem kékült-e, nem zöldült-e el síró csemetéjük a nagy attrakció nyomán, amit attól kezdve ha nem is unos untalan, de egyre biztosabban és sikeresebben "practizált".

 

Igaz volt ismét csak a tanulság: minden csoda három napig tart. Vagy addig sem...