Tartozom magamnak annyival - és azoknak is, akik mostanig végigkövették öt tő cserepes paprikám nem túl izgalmas, ám tanulságos történetét -, hogy bejelentsem az epilógust és elvarrjam a február óta zajló kísérlet szálait.

 

Most, hogy az öt darab kifejlett(ebb) paprikából már csak kettő maradt a tövén (a többi a tányéromba vándorolt, s úgy néz ki, a negyediknek még ma a nyakára hágok; az ötödik pedig, mint mondtam volt, megmarad magnak...), s a növények határozottan sápadozó levelei után ítélve a cserepekbe már beköltözött egy lassú lefolyású ősz (vagy valami ahhoz hasonló), a vidám élet további illúziójának búcsút mondhatok. Ettől az 5 paprikatőtől már aligha lehet remélni valamit.

 

Igaz, a "leszüretelt" termésekkel felszabadult növényi energiák még néhány paprikakezdemény fejlődéséhez adtak némi lendületet, de ez a fejlődés lassú, kiszámíthatatlan és csöppet sem fenntartható. Minden esetre, lefényképeztem őket, hogy legalább dokumentum - bizonyság - formájában tudjam majd igazolni az utókor előtt, hogy ha csak lehetett, a krónikaírás során igyekeztem elkerülni Háry János pittoreszk, ám áldatlan szerepét.

 

Ha visszanézek a kezdetekre, azt is mondhatnám, hogy nem volt haszontalan kaland, amibe fejest ugrottam. Igaz, a kockázat sem volt túl nagy, talán csak a reménykedés mércéjét állítottam valamivel magasabbra a kelleténél, pontosabban bíztam abban, hogy minden a maga mentén, a lehető legjobb körülmények között történik.

 

Búcsúzván paprikaültetvényemtől - persze, csak a nyilvánosság előtt, mert a növénykék "utolsó leheletéig" igyekszem őket kiszolgálni, szerény tehetségemhez mérten -, már csak annyit tehetek, hogy ráveszem magam arra: sokkal komolyabban, egészen más szemmel nézzem a mellettem, körülöttem sarjadó, tenyésző természetet, az életet magát, mely kinek-kinek bő kézzel, ám mégis csak pontosan ki van mérve ezen a földön.

 

 

11_maj_23_a11_maj_23_b11_maj_23_c11_maj_24_a11_maj_24_b11_maj_24_c