Vasárnap hajnalban paprikáim rémülten néztek ki az ablakon: május 8-án képes volt lehavazni! Biztosan, eleinte nem hittek a szemüknek (vajon, van-e nekik olyasmi? tudtunkkal nincs, de manapság már semmi sem biztos...).

 

Én sem lustálkodtam sokat, még félhomály volt, amikor az ablak elé támolyogtam és bámultam a lecukrozott világot, a távoli hegyeket, meg a fölöttünk lógó, kiürült hasú, de szürke felhőket.

 

Elő a fényképezőgéppel, s előbb a havas világot örökítettem meg, a félhomályból kitekintgető paprikákkal, majd villanóval a növénykékre összpontosítottam, s így a visszamerészkedett tél kívül rekedt a reggeli fél-sötétben.

 

Egészen tekintélyes példányokat látni egy-egy paprikatövön. Sajnos, a növények bokrosodása inkább függőleges irányban történik, így fácskákra emlékeztetnek és mesterséges életkörülményeikről árulkodnak.

 

Nem kívánok lehetetlent. Olyanok, amilyenek, a mi nevelésünk és gondoskodásunk vezette el őket odáig, ahol ma vannak. Vezérelje őket tovább a bennük felhalmozott determináltság és életösztön. Immár biztos, hogy lesz termés, az egyedüli kérdés csupán az: mekkora és milyen?

 

Na, erre én is kíváncsi vagyok!

 

Mindenesetre, kedd reggel, mire a természet ismét a szelídebb arcát mutatta felénk, napsütést és némi meleget igérve, számba vettem az öt paprikatő díszpéldányait. Mindenik tőn van egy-egy jól fejlett paprika, 4-6 cm hosszúra nyúltak (mindenik külön fotón is!), továbbá rengeteg elhullt és pompázó virág, melyekből hamarosan újabb vetélytársak kandikálnak elő. Azt hiszem, hét végén beszámolhatok majd arról is, milyen aromákat és tulajdonságokat sikerült átörökíteni.  Magyarán: megejtem a várva-várt kóstolót...