| Elefántcsont takaró (Lujza verse) |
 |
| 2011. május 05. csütörtök, 21:34 |
|
Szeretni téged olyan, mint
Sakkozni egy vakkal,
Főzni egy éhezővel,
Táncolni egy bénával,
Káposztát enni egy kecskével.
Egy lépést én, egyet te.
Így játszunk mi, aztán kezed
A nyakamra szorítod s én belédharapok.
Homlokomra csókolsz és simogatsz.
Bármikor jössz, de mindig túl hamar mész tovább.
Mesélsz, mindent, ami nem érdekel.
Csak az arcodat figyelem, hogy élvezed
A hangod, hogy figyelek…Rád!
Kezem a csuklódon, ujjaink összekulcsolódnak.
És testünk így marad, e nyugodt, örök pillanatban.
Felhasítanád bőröm játékból, késsel…
Hogy megkapd, amit akarsz.
,,De csak kicsit, hogy ne fájjon!” – így tudom, hogy szeretsz. Fejed kézfejemre hajtod, mikor azt hiszed alszom
S mikor te alszol én megszagollak, befestem életem
bőröd halvány, elefántcsont színével és érzem hajad cukorillatát. Nem gondollak komolyan és mégis te vagy az elektromosság
Mi felgyújtja lámpáimat, te vagy a lusta víz, mivel kimosom Alkoholtól száraz torkom. Meleg tested a takaróm, mikor
Itt vagy és fázunk…rossz ablakok, zilált ágynemű, alatta Mi.
Én ismerlek, csak én, anyád sem ismer jobban…szeret jobban.
S még én sem szeretlek annyira, hogy te szeretni merj!
Védekezünk. Én boszorkány, te gonosz tekintetű krampusz.
Nálad a cirok, nálam a seprűnyél, ha egymásnak adnánk Elátkozott ajándékunk, repülhetnénk együtt…
S te ülnél elöl, s nem tűnnél el, csak repülnél, velem.
|
