Paprikáim vegetálnak. Ahogy az derék, fegyelmezett növényekhez illik. Nem klónok ők, hanem önálló egyéniségek, annyi a közös bennük, hogy bolyban indultak, s nagy a gyanúm, hogy úgy is fogják végezni. Nagy örömömre.

 

Immár mindenik tőn van egy-két, szemlélni való példány. Virágokról ne is beszéljünk. Azok úgy világítanak az éjszakában, valahányszor megébredek és az ablak felé pillantok, hogy lássam, megvan-e még a környező világ, mint valami fehér lámpások.

 

A tegnap észrevettem egy bogarat is, az ablaküvegen kívül. Félénken mászott, térképezte a paprikák látható, üvegen túli képét, sehogy se értette, miért nem juthat el hozzájuk. Addig mászott körbe-körbe, araszolva, míg egy, a Hargitáról jött szélroham egyszerűen elsodorta.

 

Legyek, méhek még nem nagyon merészkednek ki a bátortalan tavaszba.

 

De az ablakunk alatti nyírfácska már öltözködik. Kis, semmi leveleket aggat magára, vékonyka ágaival integet, hajladozik, táncol. Igazi menyasszonyka - s eszembe jut Vaszilij Suksin filmje/regénye, a Vörös kányafa, amikor az író főszereplőként, börtönből szabadulva találkozik a rég nem látott nyírfákkal. Szerelmes áhítattal beszél hozzájuk, élet eldurvította, faragott arcán felenged a keménység...

 

- Hát vártatok rám, kedveskéim?

 

A paprikáknak nem is kell jobb példa a méltósághoz. A szemük sarkából is odaláthatnak a mintára, s már csak igazodniuk kell.