Régebb, amikor a falunkban nem lehetett babérlevelet kapni, anyánk azt írta öcsémnek Pestre, hogy amikor jő haza, hozzon neki egy pár babérlevelet. Ezt a föladatot öcsém jól beleírta a noteszébe, el ne felejtse. És hozott babérlevelet.

Úgy telt el vagy öt esztendő, hogy valahányszor az én testvérem jött haza Pestről, mindig hozott magával babérlevelet. De nem egy párat, hanem jó nagy csomagokban. Hogy legyen. Anyánk csak osztogatta a szomszédoknak, s akinek kellett. A babérlevelet. De az fogyni nem akart semmiképpen. Amikor már megtelt vele a kamra, az első szobát is megtöltötte babér­levéllel.

Egyszer, úgy tíz év múlva, amikor együtt volt a család, anyánk arra kérte öcsémet, ha csak lehet, többé ne hozzon babérlevelet. Mert abból kevés kell. A házunk pedig már megtelt babérlevéllel.

Néhány évvel ezelőtt kérdeztem anyámtól, hogy a szokott dolgokon kívül mit vigyek néki szombaton. Azt mondta, egy pár piskótát, esetleg. És én azóta minden szombaton viszem a piskótát anyámnak. De nem egy párat, hanem jó nagy csomagokban.

Ahonnan veszem a piskótát, ott úgy ismernek engem, hogy én vagyok a piskótás ember. Valamelyik szombaton fölfedeztem az első szobában egy kis halomnyi piskótát. És kérdem anyámtól, mi a helyzet ezekkel a piskótákkal. Hogy nem fogynak. Megunta őket vagy pedig nem jók azok a piskóták. Azt mondja, azokkal az a helyzet, ami volt egy jó ideig a babér­levéllel. És ő már nem meri mondani, mit vigyünk neki. Mert ha kér valamit, mi ugyanazt visszük neki rendületlenül.

Mondom, nem velünk van baj mama, hanem ezekkel a piskótákkal. Mert nem tanultak a babérlevelektől. Hogy meggyűltek az első szobában, az a piskóták tévedése...