Van egy sziget vagy félsziget, amit elöntött a tenger, csak egy parányi beton-rakodótér, talán valami kikötőmaradvány maradt belőle. Azon állok, nincs hová menekülnöm. De van ott még egy csónak.

Ahogy belépek a csónakba, lassan az a darab kikötőmaradvány is a víz alá kerül, és már csak a tenger van, a csónak és én.

Lassan siklok, tengeri rózsák szigetei tarkállanak körülöttem, a víz bordó színű.

Nyugodt minden, mélységes csönd van. Vágyom egyre beljebb menni. A tengerirózsa-szigetek puha, a horizontig nyúló arany-bordó labirintussá ölelkeznek. Végérvényesen átkerültem valahová…

Furcsa váltás jön: lassan eltűnnek a szigetek, úszom a végtelen vízben, és tudom, hogy a Déli féltekén vagyok. És megmagyarázhatatlan módon lejt a tenger vagy óceán. Hetekig, hónapokig úszom, halálosan kimerülök, de a testemnek már nem kell víz, élelem: semmi.

És egyszer csak a távolban megpillantok egy hajót.

Nagyon lassan közeledek hozzá, már alig látok, alig érzek valamit, végül csak a hajó déli napsütésben lángoló fénykontúrjait látom, és végre elérem!

Egy 17. századi gyönyörű vitorlás. Körbeúszom, és végre találok egy kötéllétrát. Az utolsó erőmmel fölmászok, és a fedélzeten összeesek.

Mikor magamhoz térek, a fedélzeten fekszem, éget a nap. Halálos szomjúságot érzek, és félelmet. Föltápászkodok, és kiáltozni kezdek, keresem az utasokat, a legénységet. De néma csönd van. Sehol senki, viszont mindenütt félig kiivott poharak, félig üres tányérok, bevetetlen, még meleg ágyak, frissen megöntözött egzotikus növények.
 

A hajóorrba tántorgok, közben találok egy kis hordót a fedélzeti padlón. Pálinka van benne. Víz sehol, csak ez a méregerős pálinka, ebből kell innom, különben elpusztulok. Végre elérek a hajóorrba, és megpillantom a távolban ragyogó sziget körvonalait.
 

Valami soha nem érzett, mélyéges vágyódás fakad föl abban a pillanatban a lelkemben, és hirtelen megértem, hogy mindig ezt a szigetet kerestem, egész életemben, mert ott van Ő.
 

Visszamegyek a lejárathoz, úgy érzem, erőm visszatért. Lemászok a kötéllétrán, lassan a vízbe merülök, és elkezdek úszni a sziget felé.
 

Sokáig, nagyon sokáig úszom, a tenger csöndes, alattam korallok ragyognak, egészen közel a víz felszínéhez.
 

Már régóta úszom, de megmagyarázhatatlan módon a sziget nem közeledik, csak a hajó távolodik tőlem. Egy éles korall fölhasítja a combom, az áttetsző víz megsötétedik a véremtől. Megrémülök.
 

És ekkor belémhasít a fölismerés, hogy sosem érem el a szigetet. Vissza kell térnem a hajóra, ám már kilátástalannak tűnik, hogy valaha is elérem.
 

Mégis, kétségbeesetten elkezdek visszafelé úszni. És úszom, úszom, és már semmit nem érzékelek, csak mélyvörös lángok égetik a testemet belülről.
 

Már nem vagyok magamnál, csak ösztönösen úszom, amikor egyszerre csak a kezem nekiütődik a hajótestnek. Nem tudom, hogyan, de visszamászom a kötéllétrán a fedélzetre, ott összesem és elájulok.
 

Nem tudom, meddig fekszem így, magamhoz térek, még mindig nappal van, de egy kicsit már enyhült a forróság. Újra a hajó orrába tántorgok, és nézem a szigetet. A halálos vágyódás megfojt, úgy érzem, és akkor valami furcsát veszek észre.

Alkonyodni kezd, de valami nincs rendben. Erőt vesz rajtam a balsejtelem. A nap egyre lentebb bukik, és lassan eléri a horizont szélét, a sziget, a sziget viszont…

És akkor hirtelen megértem: a sziget fölött déli napsütés ragyog, a sziget puha verőfényben úszik, és csak a hajót, az óceánt vonja lángoló aranyba az alkony.

Mert a sziget máshol van, és én csak a határáig juthattam el.
 

Fölöttem alkonyodik...