Józsinak egyszer világot látni szottyant kedve. Kikönyörögte hát magát az egyik kisszobából nyíló erkélyre. Kikönyörögte, mert éppen békés, nyugodt hangulata volt és nem akarta – kaparászással, karmolással, nyávogással, vagyis megszokott eszköztárával – a kívánságát megértő és teljesíteni akaró gazda kedvét sem elrontani. Annál is inkább indokolt volt ez a gazda lábához való dörgölőzés, hogy ismerte annak szeszélyes természetét, s tudta, hogy a fentebb – gondolatjelek közt – említett viselkedésével esetleg azt kockáztatja, hogy a gazda lába meglendül, ő pedig erős fájdalmat érezve odébb perdül a konyha csúszós, szürke járólapjain.

Gazdája levetette cipőjét, kinyitotta a nagyobbik lánya szobáját a mord külvilágtól elzáró ajtót. Mire eljutott az erkély ajtajáig, Józsi már odaért, félrehúzódott, hátra-hátra fordította a fejét és halkan nyávogott. Amikor nem ezt tette, mellső lábaival felkapaszkodott az üvegajtóra s izgatottan nézett a fák lombjaira, a felhőkkel díszített kék égre. Ezt a műveletet addig ismételgette, amíg nyikorogva ki nem nyílt az az ajtó is. Aztán – miután Józsi kiiramodott a linóleumos erkélyre – be is csukódott, hiszen a macskának nem szabad megengedni, hogy a nagyobbik lány szobáját összejárkálja, felfeküdjön az ágyra, esetleg lelökjön könyveket, ledöntsön virágcserepeket. Nagyobbik lányától a szakállas – épp a másik ajtót behajtó – gazdája is tartott.

Józsi egyedül maradt az első emeleti erkélyen. Azon az erkélyen, amelynek vaskorlátja zöldre volt festve, és úgy építették ki, hogy a talpazat és a fal közötti résen nyugodtan bámészkodhat egy állat is. (Estünkben egy macska.) Azon az erkélyen, ahonnan régen, nagyon régen leesett a járdára, eltört a medencecsontja, aminek következtében két napig nem tudott járni, és utána is néhány napon át olyan volt a járása, mint később, a kiherélése után.

Az egyedül határozószó csak az emberekre vonatkozik, még inkább a gazdáira, hiszen alatta a járdán el-elbotorkált egy-egy öregasszony vagy öregember, gyerekkocsit toltak anyukák, és a szomszédos iskolából gyerekek jöttek, aki incselkedtek vele, kiabáltak neki, hívogatták. Ő persze nem ugrott le az erkélyről. Talán a gazdákhoz való ragaszkodás, talán az egykori baleset emléke késztette arra, hogy ellenálljon a csábításnak. Óvatosan végiglépkedett a keskeny korláton, aztán lelépett a kerek asztalra, prüsszentett és visszarántotta orrát az asztalra tett hamutartó csikkjeitől. Szétnézett, látta lányok kerékpárját, a fadobozt, amelyet már ezerszer végigkutatott, az asztal alá helyezett befőttes üvegeket. Visszafordult, a mellső lábait felrakta a korlátra, lenézett, s a fülébe érkező zajok helyére, és annak ritmusára reagálva forgatta a fejét. Egy kis idő után leereszkedett, maga alá húzta a lábait, farkát, és lecsukta a szemét. Tegyük fel – hiszen nincs bizonyítva az ellenkezője –, hogy álmodott. Tegyük fel, hogy arról a kicsi, vöröses-fehér nőstény macskáról álmodott, aki három hétig – míg gazdái külföldön tartózkodtak – ebben a lakásban vendégeskedett. És aki már soha nem lesz az övé. Ahogy egyetlen cicalány sem.

Azt álmodta, hogy mekkora öröme lett, amikor a szakállas felesége egy papírdobozból kiemelte a nyávogó kis lényt, akinek megilletődöttsége csak pillanatokig tartott, s a rövid, ismerkedő fenékszaglászás után végigviharzott a nagyszobán, felugrott a  szekrények tetejére és bemutatkozásként ledöntött egy papírdobozt, s máris ugrott le a földre, hogy keresgélhessen a kiszóródott tárgyak (papírlapok, műanyag vagy szalma stb. csecsebecsék) között. Józsinak új volt ez a helyzet. Félretette arisztokratikus hanyag flegmaságát, és gazdái meglepetésére mindenhová követte a nőstényt, akit a gazdák ideiglenesen Jucinak neveztek el. Miért? Egy közös akciójuk eredményeként.

A kis nőstény macska fent ült a legmagasabb – a ruhás – szekrény tetején. Akkorra már a gazdák lerámolták a törékeny és könnyebb dolgokat onnan, így kényelmesen elheveredhetett, kinyújtózhatott volna, de nem, ő ült, és nézte a földön (tkp. padlószőnyegen) ülő, tágra nyílt szemmel őt figyelő Józsit. A jelenet akkor lett volna igazán bizarr, ha nyávognak is egymásnak, de ők csak csendben nézték a másikat. Ám ez is elég volt a nagyszobába belépő szakállasnak, intett – talán halkan szólt is – a többieknek, akik lábujjhegyen odasettenkedtek. „Mint Rómeó és Júlia az erély-jelenetben!” – súgta a nekik, s máris elnevezte a kis nőstényt Jucinak. Egyik ismerőse kioktatta, hogy mindegy, minek nevez el egy macskát, a fő, hogy „cé betű is legyen benne”. A Juciban volt. Józsi ekkor lett – igaz, rövid ideig – „gróf alsó- és felsőrécsei Romeo József”. A grófi cím utalt a macska úrias viselkedésére, a nemesi helymegjelölés a Mágnás Miska két ütődött grófjára, ami a macska akkori viselkedését volt hivatva érzékeltetni. A Rómeóhoz Shakespeare tragédiája óta nem kell különösebb magyarázat. Ha már itt tartunk, a Józsi név kiötlője is a szakállas gazda volt. Ő Moldova György A beszélő disznó című szatírájából vette. Annak elején hangzik el (olvasható) a „Józsi, a kurva anyád!” mondat, és ahogy a szakállas (azóta elmúlt) macskaellenességét ismerve erősen valószínűsíthető volt az akkor még kis jószág ilyetén megszólításának gyakorisága.

Nyolc éve, hogy a macska ide került. Az idősebbik lány – akinek az örökbe adó számítása és közlése szerint Józsival egy napon van a születésnapja – és a szakállas vonaton ült az anyától-nagymamától hazafelé utazva. „Mire hazaérünk – szólt a leány –, már otthon lesz az a rohadt dög! Ha hozzám ér, én kihajítom!” Nem hajította ki, megölelgette, miként az útitársa is tette némi unszolás után. „Ugyanolyan szőrös, mint te vagy, apa!” – mondta a kisebbik lány. Neki köszönhető a macska ott(itt)léte.

Józsi is – ha néha az ölébe fészkeli magát – megbirizgálja a szakállát, de a bajusszal nem meri ezt csinálni okulva egy-két káromkodásból, orra pöccintésből, elhajításból. Mostanában az elhelyezkedés után felemeli a fejét, hátrahajtja, várja nyakának simogatását. Amikor megelégeli, összébb gömbölyödik, és olyan hangokat ad ki, amelyek nehezen meghatározhatók: nem dorombolás ez, és nem horkolás. A lecsukott szemek mögött erre gondolhat: „Irigyellek téged, szakállas gazdám (barátom?)! Csak ülsz a fotelben, a macskádat simogatod, semmi dolgod nincs!”

Az erkélyi csendes nyugalom nem tart sokáig, Józsi feje mögött megjelenik a fekete madár. Ellenség? Barát? Ártó szándékkal vagy játszani akarással röpül felé? Karmaival akarja kikaparni Józsi szemét, vagy simogatni akarja szárnyaival a csíkos bundát? Soha nem telepszik le a korlátra. Hangos rikácsolásáról nem deríthető ki, harci dal-e, vagy örömujjongás. Két vagy több kör megtétele után a szomszédos fa egyik – mindig ugyanazon – ágán pihen meg. Józsi felemelkedik és leugrik az asztalról. A már megismert résen néz, de nem dugja ki a fejét. A madár észreveszi, lejjebb folytatja szárnyalását (harcát? játékát?).

A nyolc éves, cirmos egykori kandúr hátrafut az ablakhoz. Megelégelés ez, vagy megfutamodás? Felemelkedik, körmeivel kapargatni kezdi az ablak üvegét. Ha erre nem reagál senki, nyávog is. Ezt már meghallják. A szakállas beereszti a macskát.

Az morog egyet és kiszalad a szobából.

(A fenti szöveget eredetileg egy volt kolléganőmnek, Czafik Szoniának ajánlottam – ez ma is fennáll –, de, anyám szavaival, hogy nézne mán az ki, hogy egy Elekes Fricinek tett ígéretemnek egy ilyen ajánlással tennék eleget? [Fogalmam sincs, milyen írásjelet vonz ez a mondat.] Józsi egyébként június 28-án lesz 11 éves, megint anyám: ha megéri.)