Emlékszek…
De hát emlékírást csináljak én?
Nem!
Nem és nem!
•
Istenem, de furcsa írásban látni, amit én írtam. Mintha más lennék. Nem olyan, mint amikor levelet ír az ember, mert most nemcsak arra kell figyelnem, hogy mit írok, hanem arra is, hogy miként írok.
•
Önéletet írjak? Nem vagyok egy nosztalgiás fajta, a tegnapokat meg tegnapelőttöket visszasírogató. Nem hiszem el a Szerkesztő úrnak se, hogy a régi jobb volt. Már miért lett volna jobb a régebbi? Legfeljebb azért látható annak, mert akkor még gyerek voltam, de ha jól tudtam kivenni, anyám és apám nem mondta, hogy jól van, vagyis mondta, de nem úgy értve, hogy a máma van jó! Szerintem minden régen élt ember álmodozott egy még előttébb volt boldogabb világról, mert a jelenben sokat szenvedett, kínlódott és csalódott. Én biztos, hogy így vagyok vele.
Nem akarok olyasmit csinálni se, mint egy napló. Nem akarom ide leírni, hogy mi történt velem egy-egy aznap.
Az se lenne jó elkezdésnek, hogy „Egyszer voltam, hol nem voltam”, mert mesélni se akarok.
Mit akarok én?
Mit akart ez a karácsony?
Mit akart az a Kosztolányi Dezső?
Mit akar ez a füzet?
Akkor volt ilyenje az agyamnak meg a lelkemnek, amikor az a galád Gebe (Érdekes, hogy a g-t is, meg a G-t is egyformán kell kimondani. Ez nem volt szándékos, vagyis az volt, mert abban a minutában úgy gondoltam, hogy Gebe tényleg galád!) rávett arra, hogy kábítsam el Béluskát valamilyen grófnővel, vagy grófnéval.
|