A mi iskolánkban lehetett pofázni. Valamikor rég, egy napon bejött a tanító, a hóna alatt volt egy hegedű, s azt mondta, gyerekek, ezen az órán a hegedűről fogunk tanulni. A hátsó padban megszólalt Csutak, és azt mondta, nem is hittem volna, hogy a tanítóbácsinak ilyen szép hegedűje van.

Szép, mondta a tanító.

És lehet, hogy jó is, mondta Csutak.

Nemhogy lehet, hanem jó is, mondta a tanító.

Tetszik tudni, hogy én ismerem a hegedű húrjainak elnevezését, mondta Csutak.

Na, halljuk, akkor sorold fel, mondta a tanító.

É,Á,D,G. Nagyapám tanított reá, azt mondta, így jegyezzem meg: Éva, Ádám, Doktor, Gergely. Soha sem felejtem el, mondta Csutak.

Ha olyan okos vagy, azt mondd meg, tudod-e, mi az a rezonancia? Kérdezte a tanító.

Azt az egyet nem tudom, mondta Csutak.

Na, ha nem tudod, akkor most nem a hegedűről, hanem a rezonanciáról fogunk beszélni. Mondta a tanító.

Az jó lesz, jegyezte meg az első padból egy leányka.

Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.

 

Láttatok már zongorát? Kérdezte a tanító.

Láttunk! Filmeken láttunk. Le is tudnám rajzolni, mondta a szőkehajú Dömötör.

Milyen kár, hogy a valóságban mi soha nem láttunk zongorát! Mert a mi falunkban egy sincs.Tetszik tudni, ezekben a kicsiny falvakban a házakat  nem jól méretezték. Nincsen olyan ház, ahol elférne egy zongora. Csak citera fér el a mi házainkban, esetleg hegedű, szájharmonika, ilyesmi, monda a mindennel elégedetlen Dezső. 

Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.

A tanító fölírta a táblára, hogy rezonancia. És azt mondta, most pedig képzeljetek el két zongorát!

Egy nem lenne elég? Kérdezte Csutak.

Nem. Egy zongora nem elég ahhoz, hogy elmagyarázzam nektek, mi az a rezonancia. Mondta a tanító.

Kár, hogy nem elég. Mert egy zongorát még el lehet képzelni, de kettőt nehezen, mondta Dömötör.

Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.

 

Képzeljétek el, az egyik zongora ott van a hátsó sarokban. A másik zongora pedig itt, az első sarokban. Ahol én állok. Most pedig leütök egy billentyűt azon a zongorán, amely itt van mellettem. Ahogy megszólal, lefogom a rezgő húrt, hogy ne szóljon. Ekkor pedig azt tapasztaljuk, hogy a hátsó zongorán rezeg egy húr. De csak egy. Ugyanaz a húr, amit az elsőn leütöttem. Ez a rezonancia, mondta a tanító.

 

Mitől rezegne az a húr, ha nem ér hozzá senki a hátsó zongorához? Én azt bajosan hiszem, mondta Dömötör.

Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.

Attól rezeg, hogy a levegő  átadja a hang hullámait egyik zongoráról a másikra. De csak arra a húrra adja át, amelynek  hosszúsága és vastagsága  pontosan akkora, mint az, amit az egyiken előzőleg leütöttünk. Mondta a tanító.

És ha én a tenyeremmel most jól oldalba csapnám a hátsó zongorát, akkor a húrok nem rezegnének rajta? Kérdezte Csutak.

Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.

Rezegni rezegnének, de az nem rezonancia lenne, hanem barbár cselekedet.  Arról volt szó, hogy a hátsó zongorához nem ér hozzá senki, nem csapkodja, mégis megszólal rajta egy húr. Mert átveszi a rezgést. Ilyen a természet törvénye. Benne van a fizikában.

Emelkedett szellemű emberek megfigyelték, hogy ez a jelenség ott van a társadalomban is. Például a szegény ember nyomorúságát lelkileg átveszik a szegények, a gazdagok pedig nem. Mondta a tanító.

 

Az lehet, hogy a szegény ember nyomorúságát lelkileg átveszik a szegények, de mit ér véle, ha nem tudnak rajta segíteni, nincs hozzá tehetségük? Kérdezte Dezső.

Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.

Tetszik látni, ahhoz, hogy megértsük, mi az a rezonancia, nincs is szükség elképzelt zongorára. Sem egyre, sem pedig kettőre. Csak emelkedett szellemre van szükség. Nagy házakra sincs semmi szükség. És ha nincs, akkor a mi apró házainkat mégis jól méretezték. Szerintem az emelkedett szellem kicsi helyen is elfér. Mondta Csutak.

Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.