Tegyük fel, jőne egy rendelet, amiképpen a rendeletek szoktak jőni, hirtelen. Azt írná elő ez a rendelet, hogy mindenkinek ki kell raknia a mellére eleddig kapott kitüntetéseit. Mégpedig láthatóan. Vonatkozna ez a rendelet elnyomókra, elnyomottakra, s eléggé el nem nyomottakra egyaránt. És miután mindenki kitette az ő kitüntetéseit, jőne egy másik rendelet. Amiképpen a rendeletek szoktak jőni, hirtelen. Azt írná elő ez a rendelet, hogy mindenki rázza meg a mellette lévő embert. Jó keményen, mint ahogyan a szilvafákat szokták megrázni késő őszök idején. Hogy a kitüntetések földrehulljanak. Csak úgy csörömpölnének a kitüntetések az utcaköveken.Annyi már a kitüntetés.                               
Szerintem az egész emberiség ki van már tüntetve valamivel. Én is. Igaz, az én kitüntetésem voltaképpen egy kicsi, rézből való jelvény. Az van ráírva, hogy ARLUS. Maga, a nagy Szovjetunió tüntetett ki engem, személyesen. Annakidején. Az ő barátságával tüntetett ki, azt jelképezi ez a jelvény. Egy ideig tagsági díjat is kellett fizetnem ezért a barátságért. De az a valóság, hogy keveset. Mondjuk, egy fél cigaretta árát kérték érette. Havonta. Aztán valamiért ez is elmaradt. Pedig olcsó volt még akkor a cigaretta.

A jelvényem még megvan. Őrzöm. Ha most jőne az a rendelet, elő se venném, el ne vesszen, ha már eddig megőríztem.

Az a gyanúm, sokan nem vennék elő minden  kitüntetésüket. Hiába jőne az a rendelet. Amint mondottam, hirtelen. Azért nem, nehogy a földre lehullva, összevesszenek egymással a kitüntetések. Mert bizony akkor még nagyobb lenne a csörömpölés az utcaköveken.