Vadászgató nagybátyám egy szombat délután felhívott minket telefonon, és ahelyett, hogy apámmal társalgott volna, engem hívott a készülékhez.

 

Pár héttel korábban kaptam meg a személyi igazolványomat, s ez a tény felnőtté avatott két öcsém szemében, de telefonálni nem igen szerettem; mihelyt a kagyló a kezembe került, minden épkézláb gondolatom odalett, zavartan dadogtam és hallóztam, nem értettem tisztán, mit mondanak a drót túlsó végén, ezért aztán lehetőleg messze elkerültem néhai Bell mester különben pompás találmányát.

 

Kérdően néztem apámra; hát valóban át kell vennem a kagylót? Nem tudná helyettem lebonyolítani a beszélgetést?

 

Határozott nemet intett a fejével. Megadtam magam.

 

És amit a nagybátyámtól hallottam, attól immár joggal állt el a szavam.

 

Azt kérdezte ugyanis tőlem, nem lennénk-e hajlandók mi, gyermekek másnap, tehát vasárnap beállni egy csoportos fácán- és nyúlvadászatra, hajtónak? A vadászok összeadta pénzből némi fizetség is ütné a markunkat.

 

Torkomban dobogott a szívem, úgy suttogtam a kagylóba:

 

- Megkérdezem édesapámat...

 

- Ő már megadta az engedélyt - jött a kurta válasz. Nem bírtunk magunkkal az izgalomtól...

 

Tél volt, de mi, három fiú úgy örültünk a ránk váró ismeretlen élménynek, mintha tavaszi sétára készülődtünk volna a szomszédos ligetbe.

 

Este aztán, a nyitott ajtón át, ágyainkban lapulva kihallgattuk a szomszéd szobából anyámék elalvás előtti hangos szóváltását.

 

Anyám szerint agyalágyultság volt (s ez apámnak szólt!) elengedni bennünket, fiúkat erre az őrült vadászatra, ahol igazából is lőnek („No nem, mert horgolnak és közben vaníliakrémet nyalogatnak!" - morogta sértve érzett apám), majd ugyancsak anyánk véleménye volt az is, hogy nagybátyánk egy megbízhatatlan, izgága fráter, aki jobban tenné, ha vasárnaponként otthon ülne a családja körében, mert amúgy szörnyű nagy úr a házban, amikor kedve szottyan, csak leakasztja a szegről a puskát s üthetik bottal a nyomát...

 

Apánk csitító, szelíden kérlelő mackós hangja bizalommal töltött el bennünket aziránt, hogy a dolgok mégsem állnak épp olyan rosszul, mint ahogy anyánk igyekszik őket beállítani, és magunkban ujjongva teljes mértékben egyetértettünk a logikus rendbe szedett érvekkel, hogy egy ilyen kiruccanás „csakis a kölykök javára válhat, önállósodásukat sietteti".

 

A másnap reggeli elmenetelünk körülötti huzavona és családi vita rendkívül izgalmas és titokzatos eseménnyé avatta szemünkben életünk első, reszketve várt vadászkalandját, pedig akkor még messze voltunk az indulástól. Éjfél után néhány órával oly frissen pattantunk ki az ágyból, mintha legalább egy fél napot aludtunk volna egyhuzamban; és amikor már libasorban lépkedtünk egymás nyomában a vadászok néma cammogását követve, a hajnal előtti tömött sötétségben, és szinte az orrunkig se láttunk, izgatottan gondoltunk arra, vajon mennyit kell még menetelnünk ily egyhangú unalomban, és főként, hogy mikor fognak végre eldördülni az első puskalövések?!

 

Lassan virradt ránk. A bokáig érő, félig kérges, helyenként lágy hóban jól látszottak az egymást keresztező s olykor párhuzamosan futó, kusza vadnyomok; mi nem értettünk ugyan hozzájuk, de nagybátyánk váltig állította, hogy ezek éppen azok; mi pedig vakon hittünk neki...

 

Az a nyolc-tíz puskás felnőtt, akikből az alkalmi vadászkompánia összeverődött, akkora hévvel és magabiztossággal civakodott egy-egy nyomsor származási időpontja fölött, hogy vitájukat hallván szörnyen kicsinyeknek és ostobáknak képzeltük magunkat. Kullogtunk a nyomukban, igyekeztünk minden egyes szavukat magunkba szívni, s ha olykor vetettek nekünk egy-egy félmondatot, olvadoztunk az örömtől.

 

A homályos, kora hajnali erdő nagy volt és titokzatos; nem is merészkedtünk a belsejébe, csak a szélén taposott gyalogösvényen óvatoskodtunk végig. Az volt az elképzelés, hogy bennünket, hajtóknak vitt srácokat félig-meddig a völgybe irányítanak, az átelleni erdőszélen pedig, a fák védelmében a vadászok sorakoznak föl megszabott távolságra, hogy ne zavarják egymást a lövésben, s így próbálják meg puskavégre kapni mindazt, amit lármánk, visszhangos kurjantásunk az orruk elé kerget. Ehhez azonban az egyik vadász vezetésével jóformán az egész erdőt meg kellett kerülnünk, ami több mint egy órai újabb erőfeszítésünkbe került, mert bár a lejtőn lefelé gyorsabban haladtunk, mintha kaptatón vitt volna az utunk, mindegyre kicsúszott alólunk a havas, jeges talaj. Hullottunk, rnint a legyek. Többet haladtunk nadrágféken, mint anélkül, ami önmagában nem lett volna különösebb baj, viszont az egész műveletet csendben kellett lebonyolítani, nehogy idő előtt felriasszuk az erdőben megbúvó láthatatlan zsákmányt, s mire kezdetét venné a vadászat, mi már csak kihűlt nyomaikat üthetnénk husángjainkkal, amiket a hatékony zajkeltés - és részben az önvédelem - végett osztottak ki közöttünk. Szidott is eleget a zajongás miatt a vezetésünkkel megbízott vadász, mi pedig hiába tudtuk, hogy igaza van, mintha ördög bújt volna belénk, inkább hasonlítottunk hancúrozva kiránduló vásott kölykök gyülevész hadára, mintsem egy szervezett vadászat nélkülözhetetlen résztvevőire.

 

De ez is véget ért egyszer, s nagy nehezen egy vízmosáshoz értünk. Itt a kisebbik öcsémmel gyűlt meg a társaság baja; se szó, se beszéd, egyszer csak szabályosan eltűnt a hóban, mintha a föld nyelte volna el. Úgy kellett kiásnunk egy hóval fedett, mély suvadásból, szeme-szája megtelt a jeges fehérséggel, szinte lélegzeni is elfelejtett a meglepetéstől, oly váratlanul érte a zuhanás; a vadász néhány gyakorlott mozdulattal gyorsan életet pumpált belé, amíg a vézna áldozat magához tért. Nem emlékszem már, hogy milyen válogatott szitkok és káromkodások zúdultak akkor a nyakunkba, de azt tudom, hogy a vadász ránkförmedt: ha nem nyitjuk ki a csipánkat, és még egy galiba történik, ő a dupla csövű fegyverével, s abban is medvegolyóval lövi szét a hátsórészünket, hogy életünk végéig megemlegetjük! ... Fogadkoztunk, ígértünk is fűt-fát, hiszen eléggé meg voltunk szeppenve akkor, s ha tehetjük, rögtön vissza is térünk vele a gerincre, de erre nem kerülhetett sor, mert két-háromszáz méterenként rendre valamennyiünket felállított a befagyott patakmeder hosszán, megnézte, hogy mindenkinél ott legyen a husángja, külön-külön is elmagyarázta, hogy a három egymás utáni lövés hangjára késlekedés nélkül induljunk meg a fák között, felfelé az oldalon, igyekezzünk minél zajosabban csörtetni, kiabáljunk, ordítozzunk, ahogy a torkunkon kifér, s közben a husánggal ütögessük a bokrokat, a fák törzsét, a fagyos avart. ..

 

Ezzel magunkra hagyott bennünket.

 

Furcsa, hűvös csend ereszkedett a világra ...

 

Ekkor már teljesen kivilágosodott; az éjszaka tömör, áthatolhatatlan szurokfeketéjét fölváltotta a reggel áttetsző légiessége; az erdő fiatal fa-törzsei úgy állták útját kíváncsi tekintetünknek, mintha sűrű szövésű fátyolt borítottak volna a domboldalra, amelyből csak a szürkeség, a feketébe és barnába hajló árnyék homálylik át a szikrázó hó fölött. Kisebbik öcsém jobbra, a nagyobbik balra didergett tőlem, beszélgetni próbáltunk egymással, de a távolság miatt hol én nem értettem a szavukat, hol ők nem értették az enyémet, s így hamarosan felhagytunk minden további próbálkozással. Ki-ki gondolataiba merülve várta a jelzőlövések eldördülését, én az erdő felől érkező neszeket ügyeltem. Minden kis zajra borzongva összerezzentem; azt hiszem, végeredményben mélységesen féltem - ez a kendőzetlen igazság. Az volt az érzésem, egy örökkévalóságot töltöttünk így magunkra hagyva, felajzott idegekkel, s képzeletünk mind jobban benépesült a mesékből, vadászhistóriákból ismert állatok rémisztöbbnél rémisztőbb alakzataival. Képzelődésemben odáig jutottam, hogy már-már látni is véltem azt a valamit a sűrűben mozgolódni!... Némi megnyugvást jelentett az, hogy testvéreim gyajúsapkája színes foltként táncolt előttem a távoli havon. Néha minden különösebb ok nélkül néma köszöntésre emeltük a kezünket, a fütyköst töbször is meglengettük a fejünk fölött, csak múljon már valahogy az idő, reszkettesse már meg a fagyos csöndet a hármas puskalövés ...

 

Aztán meghallottuk.

 

Erősebbnek képzeltem, és egyben ijesztőbbnek is; valójában egyszerű, süket pukkanások voltak, mintha valaki levegővel felfújt, üres zacskókat pukkasztott volna ki, odafent a dombgerincen.

 

A patakmederben felejtett csatárláncunk előbb egy kicsit tétovázott, hogy vajon jól és azt hallotta-e, amit kellett, majd hirtelen megelevenedtünk, s egyből olyan zenebonát csaptunk, csak úgy zengett belé az erdő. Torkunk szakadtából üvöltöztünk, döngöltük a havat a kaptatón, a bokrok ágaiba csimpaszkodva igyekeztünk legyűrni a meredek visszahúzó erejét. Gyakorta meg-megcsúsztunk, a hóba hemperedtünk, a feszült várakozás után kiütött rajtunk az addig visszafogott energia, csak azt sajnáltuk, hogy a vadállatok közül egy se került a szemünk elé. Pedig szívesen gyönyörködtünk volna mi is egy-egy megiramodó rókában, nyúlban, amint felbukfenceznek a célba találó sörétektől, vagy a surrogó fácánmenekülésben; ámde aki eltátotta a száját, nyomban lemaradt a csatárlánctól, s taposhatta a többi után szaporábban a havat. Ráadásul az erdő belseje furcsa kulisszaként rejtegetett egyikünket a másikunk elől, mi egy pillanatra se láttuk, csak sejtettük egymást. Amíg mozgott a lábunk és zihált hozzá a tüdőnk, ment is minden, mint a karikacsapás. Engem azonban egyre jobban kínzott a mállófélben lévő, kopott bakkancsomban szörcsögő hóié, s lehúztam a cipőt a lábamról, majd a gyapjúzoknit is; alaposan kicsavartam belőle a vizet, majd amúgy nedvesen visszhúztam. Ezalatt, míg a hófödte tuskón ülve buzgólkodtam, a hajtólánc jócskán előrelendült, a rikoltások megfakultak, távolodtak tőlem. Lemaradtam. Nagy lendülettel igyekeztem behozni a távot, de egy elsietett lépéstől kimarjult a bokám, elcsúsztam és úgy megindultam lefelé a lejtőn, mint egy sorsára hagyott, kormányos nélküli ródli. Jókora gödör mélyén tértem magamhoz, derekamig érő havas avarba süppedve; még a háború idejéről maradt, félig-meddig beomlott tankcsapda lehetett, odébb a felhagyott lövészárkok megroggyant falai is látszottak, korhadt gerendavégek - egy málladozó bunker utolsó nyomai - álltak ki a domboldalból.

 

Első dolgom természetesen az volt, hogy felpattanjak és a hajtók csatárlánca után vessem magam. De a bokám végképp cserben hagyott, én sehogy sem tudtam megérteni, miként van az, hogy a gondolatom oly könnyedén kiadja testemnek a parancsot, viszont egyetlen végtagom se kapható az engedelmességre. Tehetetlenül kuksoltam a mélységben, amely alattomosan foglyul ejtett, s hirtelen azon kaptam magam, hogy torkomszakadtából, szívettépően és dühöngve üvöltök, mint a sebzett vadak, közben a könnyem is patakzik, s két kezemmel csápolom magam körül a havat. Nem éreztem akkor se a hideget, se a vizes cipőt, de még a fáradtságot sem; egyetlen óriásira tátott kisebesedett, üvöltő száj voltam, s úgy éreztem, ha némán kellene a gödör mélyén lapulnom, nyomban megpattanna bennem valami, s ettől biztosan megsemmisülnék...

 

Aztán egyszer csak bekövetkezett a kijózanodás pillanata: amikor már hiába tátogtam, mert torkom berekedt, fulladozó hörgésemet már-már magam se hallottam. Fájtak a hangszálaim, arcom fagyosan égett a könnyeim alatt, lábamat mintha késsel hasogatná a talpamból felfelé nyomuló nedves hideg, kesztyűimet nem találtam, sehol... Ültem magam elé meredve, hallgatózva, de csak egy-egy pukkanás távoli zaja hatolt el hozzám, meg olykor a hajtók rikkantásának egy-egy szélsodorta foszlánya. Még nem adtam fel teljesen a reményt, hiszen a hajtók között tudhattam két öcsémet, a vadászok között pedig a nagybátyámat; biztosan észreveszik eltűnésemet és keresésemre indulnak, elvégre nem olyan rengeteg ez az erdő, hogy ne bukkanhatnának rám. Egyre szenvedélyesebben kapaszkodtam az ésszerűnek tűnő gondolatba, s hamarosan beigazolódott, hogy nem tévedtem: előbb jobbról, majd balról is nevemen kiáltottak, kezdetben távolról, de már érthetően, aztán mind jobban visszhangzott nevemtől az erdő, egész vadászkompánia indult felkutatásomra; nekem pedig épp abban a pillanatban kellett volna minden erőmből üvöltenem, hogy hangom irányát mihamarabb bemérhessék, de bárhogy próbáltam erőltetni, hang nem hagyta el a torkomat, olyan volt egész kínlódásom, mint egy rossz álom, amelyben felkiáltanék, de vattával tömték teli a torkom, s amikor nagy nehezen kiszakad valahogy az eltorlaszolt hang, alig hallható, szánalmas vinnyogássá zsugorodik...

 

A tankcsapda peremén váratlanul megpillantottam egy vadász kipirult arcú, kucsmás fejét, éppen a gödör mélyét készült áttekinteni; orkánszerű zokogásban törtem ki, és megállás nélkül, gépiesen hajtogattam:

 

- Soha többé! Soha többé! Soha többé!...

 

Ma sem tudom, mi ellen tiltakoztam akkor ilyen hevesen, de azóta se hívott senki hajtónak, semmiféle vadászatra.