Azon a tavaszon rengeteg volt a káposztalepke. Jöttek reggelenként, libbenő rajokban, átröpülték a deszkakerítést: nem tudni, honnan bújtak elő, de cikáztak szüntelen, s az udvar túlsó végén az ég felé emelkedve beleolvadtak a színesedő kékségbe.

 

Egyik nap a nagyobbik öcsém, akinek mindenféle barátai voltak szerte a városban, azzal a hírrel állított haza, hogy csináljunk rögtön lepkehálót, mert a hulladékgyűjtő kétezer lepke teteméért bőrlabdát ajándékoz. Persze, azonnal otthagytam Winnetout - éppen Old Shatterhand-del kellett találkoznia -, magára hagytam, gondoltam várakozik még rám egy keveset a vadnyugati prériken, míg lova szikkadt füvet harap.

 

Odahagytam őket, mert a bőrlabda ígérete megdobogtatta a szívemet: évek óta vágytunk egy ilyen labdára.

 

Anyánk komódja kincsesbánya volt: lyukas selyemharisnyái éppen megfeleltek. A kamrából kopott cirokseprűt csentünk, melynek nyelére hálót kötöztünk. Szereztünk még egy műanyagzacskót, s azon az éjszakán sokáig hánykolódtunk álmatlanul.

 

Korán reggel izgatottan költöttem a fiúkat, csöndben surrantunk ki a megrekedt levegőjű szobából; künn hűvös volt a hajnal, mert hullt a harmat, de már özönlöttek keletről a lepkék, ott táncoltak a fiatal meggyfák között, s nekünk csak eléjük kellett állnunk, kellős közepébe a fehér forgatagnak s kiáltozva, szökdécselve eredni egy-egy tömöttebb raj után. A hálóban vergődő példányokat kisebbik öcsémnek adtuk, aki valamennyit szorgalmasan lefejezte, s a nagy, zörgő műanyagzacskóba süllyesztette őket. Időnként odakiáltott: -- Már tizenöt van! -, s mi akkor elkeseredtünk, dühünkben még vadabbul vámoltuk a bőven ömlő lepkerajt... De aztán kijött hozzánk anyánk, gyanakodva firtatott, mi ez a nagy viháncolás és mit csinálunk annyi lepkével, persze megnyugtattuk, hogy ez csak játék, különben úgyis sok a lepke... - szóval nagyobbik öcsém, aki még csak elemibe járt, de már konyított valamit a természetrajzhoz, szabályszerű előadást tartott a kártevő rovarokról. Az igazi célt, a labdát, nem árultuk volna el semmi pénzért, mert akkor oda a meglepetés varázsa, mikor majd eléjük állunk, anya és apa elé, hogy íme itt ez a labda, amely a miénk, és így meg így szereztük...

 

Pontosan száztizenöt lepkénk volt már akkor. Az iskolából rohanvást igyekeztünk haza. Kicsi Öcsi, aki még nem járt iskolába, izgatottan fogadott: - Huszonötöt fogtam, huszonötöt fogtam! -, és már iszkolt is a zacskóért. Bekaptuk az ebédet, s alkonyatig még vagy hetvenet sikerült lekapcsolni a menekülő áradatból. Ez nagy szó, mert a délutáni lepkék már ravaszabbak voltak, nem repültek oly ostobán kezünk ügyébe, fürgék voltak és fickándik, s az utolsó pillanatban legtöbbször kitoltak velünk - megugrottak.

 

Reggel ismét korán keltünk. Gyűltek, gyűltek a fejetlen lepkék, anyánk morgolódott, hogy most már nem törődünk egyébbel, csak ezekkel az utálatos rovarokkal, meg hogy valamikor tanulni is kell, ám sem a szép szó, sem a zsörtölődés nem használt. Második napon már négyszáz tetem körül tartottunk, harmadnap (vasárnap) számuk elérte a kilencszázat. Lélekben megerősödtünk, szívósak voltunk, mint a hétpróbás vadászok, csak kicsi Öcsi zavarodott bele végül a számolásba, s akkor megnyugtattuk: 

 

- Majd a végén összeszámolod, inkább te is csinálj egy lepkehálót. 

 

Már vagy ezerötszáznál tarthattunk, amikor bekövetkezett az, amire nem számítottunk: a lepkék kezdték elkerülni udvarunkat. Most is nagy hullámokban érkeztek ugyan, de nem hussantak át az udvar egész hosszán, hanem csak egyik sarka fölött libegtek kihívóan, s abban a sarokban, jókora területen, történetesen buján tenyésző, mérgeszöld csalánok nőttek. Nem tudom, hogyan jöhettek rá titkunkra, vagy valamiféle jelzéseket adtak le társaiknak, tény az, hogy óvakodó táncukban volt valami csúfondáros, s ez mindhármunkat felbőszített... Ezután kimerészkedtünk az utcára, ahol aztán a kerítés fölött kiözönlő lepkék mégis csak a hálónkban végezték. Pár napig vadásztuk őket így, mire végleg elmaradtak. Apánk azt mondta nagy dohogva, hogy most már aztán elég, lejár a szezonjuk s üljünk le... a könyv elé. Megszámoltuk a zsákmányt: ötvenöt hiányzott még a kétezerig. Kicsi Öcsi sírt, én szelíden átkozódtam, nagyobbik öcsém szó nélkül fogta a lepkehálót és másnap délig nagy üggyel-bajjal sikerült még tízet fognia ... 

 

De hátha meg se számolják? -- reménykedtünk ...

 

A hulladékgyűjtő a város végén volt, elhagyatott, vedlett falú házban. Redőnye félig még leeresztve, ide korán jöttünk. Türelmetlenül tébláboltunk a forró aszfalton, majd zörgést hallottunk az üzlet belsejéből. Kinyílott az ajtó, s egy nagydarab, vaskos ember szőrös karja hirtelen dübörgéssel felnyomta a bádogrolót. Apró szemével körülnézett, a szája sarkában lógó csikket elpöccintette, majd eltűnt a homályos helyiségben.

 

Szorongó szívvel oldalogtam utána. Éppen vizet ivott egy bádogcsuporból, illedelmesen vártam, míg az utolsó cseppeket is lenyeli, arcom égett.

 

- Mi az, te? - csudálkozott.

 

- Itt van - dadogtam -, a kétezer darab, amiért a labdát tetszik... így hallottuk ...

 

- Na várj csak - és benyitott a szomszédos helyiségbe, ahol egy fiatalember a raktárt rendezgette. Remegve vártam a pillanatot, mikor jelenik meg az ajtóban, kezében a bőrlabdával...

 

Bent csöndesen beszélgettek.

 

- Nézz ide, János - dörmögött a kövér hangja. - Ezek az ipsék egy zacskó lepkét hoztak. Labdát akarnak.

 

- Valaki elbolondította őket - vágott közbe a fiatalember -, ismerem a mesét, minden évben elterjesztik. Tavaly a cserebogárral...

 

- János, de ez itt kétezer lepke!

 

- Dilinyós kölkei!... Képesek voltak összegyűjteni, megszámolni. ..

 

- Te, János, azt mondom, adjuk oda azt a hasadt bőrt, belsőt majd szereznek hozzá ... 'szen csak hulladék...

 

El akartam rohanni. De már jött a kövér, kezében a kopott labdakülsővel, félszegen mosolyogva és odanyomta a markomba.