Vasárnap reggeltől, ahogy a fény beözönlött a konyhaablakon, rávetült a cserépben talpon maradt öt darab, csillagalakban elhelyezkedő palántán, amelyek között elkésett, friss csírák igyekeznek behozni lemaradásukat, mit sem gyanítván arról, hogy tulajdon pusztulásukat siettetik.

Ez az öt jól fejlett példány lesz tehát az, amelyek tovább viszik "álmomat" egy bőséges csípőspaprika termésről Anno Domini 2011, s meglehet, hogy még számukra is szűknek bizonyul az az élettér, ami részükre e szemernyi földterületen kiméretett.

De mi legyen az aléltan, kis kazalban heverő, kigyomlált palántákkal, csírákkal? - tanakodtunk. Előbb valami nyerssalátafélét gondoltam belőle összekombinálni, de miután megkóstoltam és semmivel sem volt másabb a tavaszi fű jellegtelen ízénél, a kazlacska a mindent elnyelő kukában végezte.

A hétfő a diszkrét megfigyeléssel telt. Nem készült sem csoportkép, sem közelkép a túlélőkről. Megjegyzem, mind az öt derekasan kihúzta magát, s olyan egyenesen törtek az ég felé, mintha parancsszóra tennék.

Ma reggel azonban már nagyságrendi különbségek is mutatkoztak. A legfejlettebbnek egy jobboldali palánta bizonyult, fejjel kimagasodva a többi körül. A legjobban lemaradva a középső palánta tűnik - csak nem takarják őt féltékeny módon a társai? Az ember azt gondolná, hogy ilyen gyér számú túlélő esetében az összefogás szelleme hatványozottan fontos. De nem: paprikáim saját magukért, egymással versengve igyekeznek minél magasabbra jutni. Fő a verseny!

11_febr_20_a11_febr_20_b11_febr_22_a11_febr_22_c11_febr_22_d11_febr_22_e