Hamarabb jelentkezem, mint eredetileg szándékoztam volt.

 

Tegnap ugyanis bejelentette Ilonka, a feleségem, hogy roppant sajnálja - méghozzá tiszta szívből -, de hamarosan meg kell hogy ritkítsa az ültetvényt. Méghozzá alaposan és gyökeresen.

 

Mondjuk, ehhez istenadta joga van, hiszen bár az ültetvény eszmeileg az enyém, a tettreváltás a kezdet kezdetétől az ő kezéhez tapadt. Annyira otthonos, bejáratos ő a növényvilágba, hogy én még csak a szerszámokat sem vagyok méltó utána cipelni.

 

Azt is mondta  ugyanakkor, hogy tiszteletben tartja szándékomat, amivel fotográfiákkal dokumentálnám a palánták növekedését, ezért némi haladékot még ad a paprikáknak, de értsem meg, hogy ekkora sűrűségben semmire se mennének, csak kínkeserv lenne az életük.

 

Persze, én megértettem, ezért inkább most ő sóhajtozik a rá váró kegyetlen feladat miatt és én vigasztalom. És kissé  visszásnak érzem ezt a mi játékunkat, mert úgy tűnik, hogy kísérletünkkel teremtő istent akarunk mímelni, aki beleszólhat a természet rendjébe. Éjszaka óta sűrűn hull odakint a vizes hó, vattás fehérség és latyak körül az egész világ, a benti ablakpárkányon viszont, a szűrt tejfehér fényben az életnek bókol a paprikanépség. Nem tudják, hogy pár nap múlva pusztulniuk kell. Mert mi, hogy értelmet adjunk néhány óránknak, eljátszadozunk a sorsukkal, az életükkel. Ez az, ami egyáltalán nem istenekhez méltó viselkedés.

 

De hát a kocka már el van vetve... Jöjjön, aminek jönnie kell... Talán majd egy ilyen, színpompás üveg lesz az áldozat jutalma...

 

Minden eshetőségre, készítettem egy "békaperspektívás", illetve egy "légifelvételt" a dús ültetvényről - az utókornak.

 

Ui. Még világos volt, amikor szombat délután bekövetkezett a beígért ritkítás. Kopasz ember jobban néz ki, mint ez a letarolt, miniatűr paprikaágyás.