| Cédulák / Hosszú éjszaka |
 |
| Írta: Cseke Gábor | |||
| 2011. február 18. péntek, 19:39 | |||
|
Váratlan esti utazás. Az utolsó hálójegyek egyike lesz az enyém. Elégedetten nyúlok el az alsó dikón, egyedül utazom a fülkében. Olvasmányomba felejtkezem.
Ploiesti-nél, ez Bukarest után az első megálló, kopognak. Előbb két hatalmas bőrönd, majd egy magas, néger fiatalember préselődik be a szűk ajtónyíláson. Jóestét, jóestét.
Tovább robogunk. A fülkére néma percek telepednek. Ő rendezkedve szöszmötöl, én tovább olvasok; azaz... olvasnék, mert gondolataim másfelé kalandoznak. Tisztelem, becsülöm a színes bőrű embert - tisztázom magamban; persze, ez eddig elmélet. Mostanig nem volt alkalmam ennyire közvetlen kapcsolatba kerülni velük.
Végre, elnyúlik a felső ágyon, s egy folyóiratot lapozgat. Eloltom a mennyezetlámpát, csak az olvasófények világítanak. Csönd. Majd lapozgató neszek lentről, fentről.
Közben feszülten figyelek, minden szokatlanabb mozdulatra fölriadok. Aludni nem merek, nehogy... ki tudja...
- Van egy... gyufája? - érkezik felülről az idegenesen formált, precíz kiejtés.
Már nyújtom is a skatulyát, nehogy ezen múljon... De vajon mi?
- Tessék... venni - pöccent le cserébe ágyamra egy Kentet. Füstölünk. Lapozgatunk. Telnek a percek, az órák.
- Maga... fél? - szinte robban odafentről a nemvárt kérdés.
- Hát... - kertelek férfiasan, és minden eshetőségre fölkészülök.
- Mert én félni... hosszú éjszakától...
Döbbenten hallgatok. Aztán mesélni kezdünk egymásnak; ő szülőhazájáról, Ghanáról, ahonnan egyetemre küldték, én a magam szülővárosáról, ahová mindketten utazunk.
Mire belemelegednénk, megérkezünk.
|
