Hölgyeim és Uraim!

Nagy örömmel fogadtam a felkérést, hogy beszédet mondjak városuk filmszínházának megnyitóján. Ahogy a műsorfüzetből is tudják, Charlie Chaplinről, filmszínházuk névadójáról fogok beszélni.

Chaplinről szólni azért is öröm számomra, mert így valami másról és mégis ugyanarról eshet szó. Igen, másról is, talán a kihívás és a megszólíttatás különbségéről elmondhatom azt, ami egy ideje foglalkoztat. Ha valamivel kapcsolatban valaki kihívást érez, akkor meg akar felelni annak, ami igazán nem az „övé”. Test-idegen is lehet, de mégis úgy érzi, hogy tennie, szólnia kell. Teszi ezt kíváncsisága miatt, lelkiismerete parancsára, önteltségében, vagy elhivatottsága hamis képzetében. Felszínre kerülhet a guru-szerep, lehunyt pillákkal révedve a rutinon. Ilyenkor kitapintható a manír, a szélhámosság. Adódhat ez a megfelelni akarás okán, a divat és ne legyünk álságosak, a pénz miatt is.

A barátom azt mondta, hogy pénzért a hülye is tud írni. Szerintem a hülye pénzért sem tud írni, és ha mégis ír, az olyan is lesz. (Természetesen ezzel nem állítom, hogy az okosság és az íráskészség párban járnának, miképpen a hülyeség és a botkezűség sem, nem is beszélve a diszgráfia adta váratlan előnyökről). A kihívásnak engedve mindig fennáll annak a veszélye, hogy görcsössé, vagy felszínessé és főként hiteltelenné válik az így kierőszakolt válasz.

Más a helyzet, ha megszólíttatunk, ha valaminek kapcsán, valamilyen módon jelzést kapunk arra vonatkozóan, hogy a tárggyal, a személlyel, a gondolattal dolgunk, elintézetlen számlánk van. Ha megszólíttattunk, nincs visszatartó erő, nem lehet a körülményeknek szerencsétlen összjátéka. Megkísérelhető az elhárítás, de úgy járhatunk, mint Jónás az ő könyvének írása szerint.

A megszólíttatás valódiságának bizonyítéka maga a létrejött „dolog”, legyen az anyagi természetű, vagy légnemű, akár a gondolat. Ha megszólíttattunk, csak annyi a dolgunk, hogy elfogadjuk azt. Ilyen megszólított ember volt Charlie Chaplin, ami igaz egész életművére, és ez munkált benne a Diktátor forgatókönyvének megírásakor is. Számtalan fenyegető telefonhívást és levelet kapott. A sajtó már akkor megosztottá vált vele szemben, mikor még nem is volt készen a film. Egyre sűrűbben tették fel a kérdést a riporterek:” Kommunista Ön, Charlie?”„Nem kell kommunistának lennem ahhoz, hogy gyűlöljem a nácizmust” – volt ilyenkor a válasz. Az én olvasatomban ez egy humanista megnyilvánulása és semmi más – ha ugyan lehet egy hitvallás ennél több.

Chaplin nem diktatúra és diktatúra között tett különbséget, a Szovjetunió melletti kiállása a „második front” megnyitásának szükségességéről, illetve ennek a szükségszerűségnek a megértéséről szólt. „Hitlert nevetségessé kellett tennem, ki kellett figuráznom. Ha tudtam volna a német koncentrációs táborok borzalmairól, nem forgatom le a „Diktátort; nem fogom tréfára a nácik gyilkos őrületét.” Ne felejtsük el, hogy Chaplin ekkor már világhírű művész, államelnökök vacsoravendége, a legelőkelőbb és legbefolyásosabb társaságok ünnepelt „dísze’” és vagyonos ember. Bármit mond nyilvánosan, annak súlya van, mert Ő mondja.

Chaplinnel kapcsolatban szeretnék szólni a szenvedésről is. Nem szívesen bonyolódnék alkotás - lélektani kérdésekbe, de Chaplin gyermekkorának ismeretében nagy a csábítás. „Aki dudás akar lenni,/Pokolra kell annak menni,/Ott kell annak megtanulni,/Hogyan kell a dudát fújni.”

A fenti idézet eredetileg egy „rabnóta”, és nem is négysoros. Innen vette át József Attila a Medvetánc című kötetének mottójául, így híresült el és lett citátum, mely mindig megtalálta a kapcsolatot a művész szenvedése és műalkotásának létrejötte között. Idézhetném Pilinszkyt, aki Radnóti kapcsán helyzeti zsenialitásról beszél (Bori notesz). Hivatkozhatnék Madách élethelyzete és a prágai szín rokonságára (Az ember tragédiája) és minden, önéletrajzi elemeket hordozó, negatív élményeket feldolgozó műalkotásra.

Annyit szeretnék még elmondani, hogy bármennyire is igazak lehetnek a fentiek, de műalkotás - értsd minőség - nem jöhet létre a szenvedés állapotában. A kreativitást, az alkotóerőt felemészti a szenvedés. Minden erőt felemészt. Ha a szenvedést akarja megjeleníteni valaki, akkor szüksége van annak valamilyen formában történt megélésére, megtapasztalására, de távolságtartásra is attól, a szenvedés múltidejűségére. Amiképpen állítom, hogy a szenvedés gátja a minőségi „dolog” létrejöttének, azonképpen állítom, hogy a szenvedésnek nincs mértékegysége. A szenvedésnek „megélése” van. Nincsen nagy, vagy kevésbé nagy szenvedés és kicsiny szenvedés sincsen.
Ha a bennünket ért bántást, sértést, annak vélt, vagy valós szándékát nem tudjuk a maga helyén értelmezni, vagy feldolgozni, akkor szenvedünk. Természetesen mindvégig lelki szenvedésről beszélek, de úgy gondolom, hogy tudati úton a fájdalomérzet is uralható egy mértékig. („Páros kínt enyhíthet alázat”) Chaplin gyermekként megjárta a maga poklát.

Nem részletezem, hogy a színész apa miként lett alkoholista, és hagyta magára a családot, hogy a harmincas éveiben járó édesanyja hogyan veszítette el a hangját, színészi munkáját, gyermekeit, mindent, hogy végül egy elmegyógyintézetben végezze. A féltestvérek - Sydney és Charlie egymástól is elszakítva éltek, különböző menhelyeken. Ez volt az a háttér, a gyermekkor, Chaplin művészetének élmény-bázisa, mely zsenialitással, maximalizmussal, kitartással és a feledni nem tudás, nem akarás stigmájával párosult.

Ennyi, legalább ennyi kell, hogy Chaplin elkötelezettségét megértsük, a cilindert, a nagyra nőtt nadrágot és a túlrajzolt cipőt viselő ember figurájában. Ezért vette magára a csavargó jelmezét – azonosságban létezve és nem csak azonosulva azzal, soha megtagadva, vagy felejtve London szegénynegyedét, mely gyerekkorának díszlete, színpada és valósága volt egyszerre. Így vette magára a zsidó borbély szerepét a Diktátorban. Itt is a kitaszított, megalázott kisember a főszereplő, akivel azonosságot vállalt – lelki azonossága, megszólítottsága és nem származása miatt. Népszerűségét, befolyását, személyes biztonságát tette kockára, mert így tartotta emberhez méltónak. Nem mérlegelt, tette a dolgát.

A Diktátor alapötlete Korda Sándortól származik, aki: „1937-ben felajánlotta, hogy forgassak egy Hitler- filmet, amely a személyek összecserélésén alapulna: Hitlernek ugyanis éppen olyan bajusza volt, mint a csavargónak”. A forgatókönyv és a film elkészülte két évig tartott.

Bár a Diktátor Charlie Chaplin első hangosfilmje, mégis, inkább nyitási kísérlet a hangosfilm felé és talán ebben rejlik formai zsenialitása, az, ahogy a pantomim és burleszk elemeket felhasználva és életben hagyva hangosfilmet készít. Ismét őt idézem: „Egész Hollywood felhagyott a némafilmmel, csak én maradtam hűséges hozzá. Eddig szerencsém volt. De elkeserítő gondolat lett volna azzal az érzéssel haladnom tovább ezen az úton, hogy a pantomim elavult.” De peregjen a film, és 1940-et írunk.

Az I. világháború képeivel kezdődik a film (1918) geg-dönpinggel, egy ágyú és egy közlegény főszereplésével: az Anti-katona (Chaplin) és az ágyú, (magyar hangja Kövér Berta). Kétbalkezes hősünk megment egy német repülős tisztet, de maga két évtizedig tartó amnéziába esik, s hogy Berta mit tett ez idő alatt, ne kérdezzék. Talán „Ő” is amnéziába esett, vagy rendes obsittal nyugdíjazták a fritzek.

„Milyen hamar megfeledkeztünk az első világháborúról, négy gyötrelmes, öldöklő évről. Milyen hamar megfeledkeztünk a szívfacsaró emberi roncsokról. Akiket a golyó megkímélt, azok sem gyógyultak meg, mert a lelkük sérült”, írja Chaplin önéletrajzi regényében.

A cselekmény bonyolítása szempontjából is fontosak ezek a bevezető képsorok, de talán van egy harmadik síkon történő üzenete is. Amikor valaki nem tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, olyan, mint az amnéziában élő ember. Kimarad az életéből egy időszak, nem éli, vagy nem akarja megélni a világ változását, valamiképpen anakronisztikus jelenséggé válik. Nem kell különösebben lélekbúvárnak lenni ahhoz, hogy tetten érhessük a rendező – színész – zeneszerző - impresszárió dilemmáját a hangosfilm elfogadásáról és a némafilm alkonyával kapcsolatban, különösen akkor, ha tudjuk, hogy Charlie Chaplin minden filmje önéletrajzi indíttatású. Nem vállalkozom a lehetetlenre, nem kísérlem meg elmesélni a filmet. Önök biztosan látták már, biztosan megnézik újra.

Hölgyeim és Uraim! Ez mégis egy némafilm. Ott és akkor zseniális, mikor néma. A földgömbbel labdázó infantilis diktátor jelenete a filmművészet nagy pillanata. Mussolini fogadása a pályaudvaron utánozhatatlan chaplini burleszk. Hitler halandzsa-német kvartyogása, mely röhögésbe fulladt minden vetítésen – szintén némafilmes elem. Van még egy adósságom: a beszéd, Chaplin beszéde a zárójelenetben. Ha a szöveget olvasom, majdnem érzelgős, giccses és közhelyes. Ugyanezt a filmen látva és hallgatva azt gondolom, hogy az évszázad beszéde, ahogy, amiképpen az ott megszületik. Egyszerre hitelesesé válnak a mondatok. Egy ember, fedetlen fővel, kicsit kócosan, kicsit őszesen és nagyon szomorúan beszél hozzánk. Chaplin, a mindig „szomorú bohóc” itt kilép szerepéből. „Emeld fel az arcod, Hanna! Emeld fel az arcod!” Kérés, könyörgés és biztatás.

A „Diktátor” a legnagyobb nézettséget és a legnagyobb bevételt hozta Chaplin számára, mégis, ezzel egy időben lett körülötte ritkább a levegő. Ő, a némafilmek hatalmassága, a mindig földre eső és onnan mindig föltápászkodó ember jelképe a megváltozott világban hontalan lett. „ A modern élet egyre fokozódó bonyolultsága, és a huszadik század mozgató ereje az egyént egyre inkább gigászi intézmények béklyójába szorítja, amelyek politikai, tudományos és gazdasági téren fenyegetik. A légkondicionálás, a szankciók és engedélyek áldozatai leszünk valamennyien”. A sajtóval is megromlott a kapcsolata, mely adócsalással, kommunista szimpátiával vádolta. Szemére vetették, hogy nem vette fel az amerikai állampolgárságot és kétségtelenül igaz, hogy a tizennégy – tizenhat éves lányok voltak a gyengéi. Chaplin így ír a körülötte kialakult hangulatról: „Összefoglalva álláspontomat, azt mondhatnám, hogy hatalmas klikkek és láthatatlan kormányok légkörében sajnálatos ellentétbe kerültem az amerikai közönséggel, és elvesztettem a szeretetét.”
Drága Charlie! Ma már tudjuk, hogy ebben legalább tévedett.
Végül a helyükre kerülnek a dolgok. Talán. Remélem.

(Ez az írás először a huszadikszazad.hu-n jelent meg.)