A nagybányai központi ércmosó párttitkára - a rendszerváltás előtt a párttitkárok voltak a vállalati „szóvivők” is a sajtó irányában – még a kapuban is egyre csak szabadkozik: tudja, hogy a riporter szenzációból él, de ők most nem szolgálhatnak olyasmivel; értsem meg, ilyen a termelés, a modern technika. A fizikai tervet túlteljesítik, az emberek elégedettek, kell-e egyéb?

 

Csinos előudvarban állunk, jobbra faliújság, balra zöldellő fasor, háttérben a modern technika... 

 

A fák mögött, sűrű drótkerítésen túl, villanó barna iramodás.

 

- Ott mi van?

 

- A vállalat őzei - von vállat a titkár -, kíváncsi rájuk?

 

S míg belépünk a repkénnyel borított kiskapun, már meséli is az elébb még nem létező szenzációt...

 

Egy ércszállító sofőr, évekkel ezelőtt elakadt az erdőben. A teherautó előtt ingoványos talaj feketéllett, s a marasztaló dágványban lesoványodott őzsuta remegett. Idehozta a riadt állatot; a gyári ülepítőállomás kezelője vállalkozott rá, hogy a gondját viseli. Hamarosan a gyáriak kedvence lett, örökké hoztak neki otthonról egy-egy finom falatot, ölnyi sarjút, zöldséget... Az erdészeti hivatal révén fedeztették is, s most heten ugrándoznak a jászol körül, nézegetik pofájukat az itató víztükrében...

 

Mióta oda beléptünk, számomra nincs már se kerítés, se gyár, se ércmosás, csak az őzek barátságosan tolakodó érdeklődése, amint üres  tenyerünkbe szimatolnak, nincs-e benne kockacukor, sárgarépa vagy egy tétova simogatás...