Ha én kőműves segédmunkás lennék,
én lennék a világ legboldogabb és
legkiegyensúlyozottabb és
legelégedettebb és
– meg merem kockáztatni –
 legsikeresebb és
– ezt csak gyanítanám –
legirigyeltebb embere.
Igen, ilyen lennék,
ám van itt egy bökkenő:
az a két kőműves
(Mestereim),
akik mellett ezt a már-már
tökéletes állapotot elérhetném,
hosszú-hosszú évek óta halott.
Mindketten fiatalon
(maximum 45. életévük előtt)
iramlottak ki világomból.
Nincs már Nagy Pista és
nincs már Varga Karcsi, a szőke Indián,
 de emlékük fáj még, azt hiszem addig,
amíg nem követem példájukat.
Néha úgy érzem, Kőműves Kelemenné vagyok,
és gyönge hamvaimat
belekeverem a mészbe
– s ezáltal beléjük költözöm –,
ahogy tettem a homokkal, cementtel
boldogult kőműves segédmunkás koromban.