Koromsötét volt, mikor 11 óra tájt messziről pici fénypontok kezdtek feltünedezni. Mi lehet ez? Ha Hilda itt lenne, ő tudná…
Aztán ezek a kis pontok rémisztő sebességgel egyre nagyobbak lettek. Nyugtalanságom fokozódott, mert úgy tűnt mintha… Öt perc sem telhetett el, mikor nyilvánvalóvá vált az elképzelhetetlen…
Ez nekem jön!!! Mondom is a szomszédomnak:
- Te, ez nekem jön!
Nézek jobbra, nézek balra, de menekülési útvonal sehol. Ez meg csak közeledik! Egyértelmű, hogy engem pécézett ki magának!
Mikor már elég közel volt, nem egyszerűen szétbombázott, hanem váratlan fordulattal oldalára fordult, hogy nagyobbat tudjon rám csapni. És csapott is. Egy röpke pillanatra mintha láttam volna egy szakácsot, aki valami húsfélét szedeget fel a földről - hogy milyen húst?....ha Hilda itt lenne, ő tudná -, aztán minden elsötétült előttem. És aztán amilyen iramban jött, úgy távozott is: szokatlan irányba: lefele. Értetlenül néztem utána: most ez mire volt jó?
(Ez az írás először a huszadikszazad.hu -n jelent meg.)