(Bajban ismerszik meg...)

—  Olyan  tehénnel   indultunk  kóréhordani,  amelyiknek  alig  három hete maradt csak a borjúzásig. Én csak egy kicsi kórót akartam felrakni, nehogy a súlytól a tehén elvesse a borját, de Laci barátom azt mondta, rakjunk csak többet. Hallgattam rá, s jól felraktuk a szekeret, nagy buglya lett. Otthon örvendtem, hogy nem tértünk kicsi kóróval haza, s igazat adtam a barátomnak.

—  Szüleink fürdőre utaztak, s otthon hagytak minket a barátnőmmel.  Este,  kapuseprés  után  kint beszélgettem,  s hát egy ember megy be nálunk.  Azt mondja,  telefonálnia  kell  valahova. Nem  ismertem,  de nem mertem kiküldeni. A házban jól szétnézett, s érdeklődött, mikor jönnek a szüleim. Én nem mondtam meg s nagyon féltem. Mikor elment, máris  szaladtam  Tündéért,  s  kértem  jöjjön  hozzám,  mert nem merek egyedül otthon maradni. Bejött, az állatokat elzártuk, s hívott, aludjunk inkább náluk. Másnap kiderült, hogy egy ismerős ember volt a látogató, s így félelmem alaptalan volt. De azért jobb volt félni, mint megijedni.

—  Zsolt a nagymamájának segített, amikor átkerékpároztam hozzá. Szép nyári délután volt, túra közben kimelegedtünk. Mivel rajtam kevesebb ruha volt, a folyóhoz érve hamarabb ledobáltam magamról, s még Zsolt előtt a vízbe ugrottam. Ekkor nagyon rossz érzés fogott el, elvesztettem az eszméletemet.  Amikor magamhoz tértem,  a  parton voltam, s éreztem, hogy valaki ütemesen nyomkodja a mellkasomat. Próbáltam felemelkedni,  de nem  sikerült.  Egy fél óra múlva megértettem,  hogy mi is történt. A víz hideg volt, s én felhevülve rosszul lettem ugrás közben. Zsolt, mikor látta, hogy nem bukkanok föl, utánam szökött. Erősebb szervezetű lévén, megbirkózott a hideggel, kivonszolt a partra, s a többi fürdőzővel együtt életre keltett.

—  Biciklizés közben találkoztam  Mikivel.  Mondta nekem, hogy ne menjek ki a központba, mert a milícia járőrje ellenőrzi a forgalmat. Én azért  is  kimentem,  megfogtak,  mert nem volt  lámpám. Bár fogadtam volna meg a Miki szavát!

—  Édesanyánk  előreküldött,   ha   érkezik  a  csorda,   engedjük  be   az állatokat.  Alig értünk a faluvégre, jöttek a félelmetes bivalyak.  „Menjünk vissza", pityeregtem.  „Nem lehet — szólt Emőke, a barátnőm —, mert a tehén elkóborol,  s kereshetjük."  Erre az egyik bivaly elbődült mellettünk, s ránk szegezte rettenetes szemét. Szívem majd kiugrott a helyéről.  Emőke megszorította a kezem:  „Menjünk szép lassan!"  Lépésenként lestünk hátra.  Mikor elmúlt a veszedelem,  futásnak eredtünk. Épp akkor közeledtek az állatok, s kaput kellett nyitnunk. Este átmentünk apóhoz, s elmeséltük neki, hogyan jártunk. Megvigasztalt minket, hogy a bivaly nem veszélyes, sőt hasznos, s adott mindkettőnknek egy-egy csésze habos bivalytejet.

—  Tornaórán a legjobb tanuló ki kellett hogy válassza a jó kézilabdásokat.   Engem  is  elválasztott,  de  a  barátnőmet  nem.   Mondtam  neki, ha nem választja a barátnőmet, én se játszok. Muszáj volt elválassza.

—  Nem vittem el a füzetemet az iskolába, s a jó barát kisegített a bajból, adott egy füzetet, s leírhattam a leckét.

—  Szüleimmel szemtelenül viselkedtem, megbüntettek érte. Az udvaron egy hatalmas rakás fát egyedül kellett elraknom. Szüleim dolgozni mentek, én szomorúan láttam munkához. De nini, nyílik a kapu, érkezik Jolán! Gyorsan elraktuk a fát...

—  Az iskola   csipkebogyót gyűjteni  vitt,   traktorral.    Megmondták, mennyit kell gyűjteni. Én a barátnőmmel szedtem, ő húzta le az ágakat. Ki is szedtük az adagunkat. Egyszer csak szólnak: „Gyülekező!" Futottunk a teli vedrekkel, de lábam megakadt egy száraz ágban, elestem, s a föld megtelt csipkebogyóval. Elvira, aki elöl szaladt, észrevette a balesetet, szedni kezdtük a kiömlött gyümölcsöt, s hogy ne érjen kár, még az övéből is adott, ő pedig maradt a kevesebbel. Mind azt mondta, ő a hibás, miért nem tudott rám vigyázni...

—  Eltűnt  a  pénztárcám és a bőröndöm  kulcsa!  Az egész táborban kerestük, s végül megkerült a gyermek is, aki elvette. Hívtam a lányokat segítségül, de úgy se tudtuk visszavenni tőle. Az egyik lány ismerte a fiút, s szólt neki, adja vissza azonnal. Ez a lány nem más, mint Zsuzsa, a barátnőm.

—  Gyorsan kenyérdarabkákat vett elő a fa tetején, s az öt kutyát, amik engem megtámadtak, elterelte  onnan. Én  úgy megijedtem, majd összeestem. Amikor láttam, hogy Vencel megmentett engem, jött, hogy mind nekiadjam  a csipkebogyóimat.  Aztán nem adtam neki, de a felét legalább.

—  Egy szép, takarásra való délután a bátyámat vártam, hogy amíg szüleink dolgoznak, feltakarjuk a sok száraz rendet. De bátyám túlórázhatott, mert nem  érkezett haza.  Kimentem  az utcasarokig, azzal,  hogy várok ott tíz percet, s ha nem jön, egyedül megyek. Barátnőm észrevett a házukból, hogy ott állok, kérdezte, miért várok s messze van-e az a kaszáló. Mikor mondtam, hogy csak itt, a közelben, akkor gyorsan elkérezett, hogy segíthessen nekem. Másnap eső lett, s ha nincs Rita, bizony a rend mind elázott volna!

—  Csabáékhoz mentünk, segítettünk ellátni  az állatokat. Mikor a szénalevetésre került sor, Csaba azt mondta: „Levi, gyere próbálkozzunk, ki mer innen leszökni?" Mivel én bátornak tartottam magam, két méter magasról leszöktem, de a térdemmel jól beütöttem a fogam. Sírni kezdtem, s Csabiéknál vattával törültük a vért. Este tízkor is alig mertem hazamenni.

—  A patak szélén kicsi fejszével jártunk. Nagy volt a patak, keresztül akartuk rajta dobni, de a vízbe esett, s onnan nem tudtuk kivenni. Két hét múlva a barátom vizet merített a patakból, a fejsze beleakadt a nejlonvederbe, s visszaadta nekem.

—  Jócskán fogtunk halat Vilivel. Aztán hátra osontunk a kertbe, ott jó tüzet tettünk, s a halakat megsütöttük. Javában eszünk, amikor egy asszony ránkkiáltott:  „Attila,  ne  tüzeljetek!"  Akkor Vilinek  felakadt a hala, majdnem  meghalt.  Én a nyakára vágtam, mire a hal kiugrott a szájából.

—  Csilláéknál felejtettem a füzetemet, s vissza akarta nekem hozni, de nem voltunk odahaza. Letette a lépcsőre, és ráírta: „Kapd meg!"

—  Nem lakott senki egy régi házban, gondoltuk, kergetőzünk és rablózunk benne egyet.  De azon a vasárnap délutánon megjelent a gazda, aki egy új házban lakott. Mikor észrevettük, úgy elbújtunk a padláson, hogy észre se vett, de azért tudta, hogy ott vagyunk. Egy órát üldögéltünk fönt, csendben. Akkor az ember elment, de az udvaron megbújt, s mi kezdtünk  lejövögetni.  Én  ereszkedtem  le  elsőnek,  egyenesen az  ember kezébe.  Ütlegelni  kezdett,   de  a barátom  a  hátába  került,  s  elkiáltotta magát:  „Itt  vagyok!",  mire  az  ember  elengedett.   Szüleink megszidtak, miért járunk olyan helyeken, ahol nem szabad. Mi szeretjük a kalandot, ezért csinálunk minden rosszat.

—  Borvízért készültünk kerékpárral,   nagyon   rossz és   lejtős úton. Megtöltöttük  a  korsókat.  Visszaúton nagy lejtő  közeledett, felültünk a biciklikre, de alig mentünk három métert, a lánc elszakadt, s engem úgy elvetett a kerékpár,  hogy  a  lábszáram  két helyen eltörött.  A barátom nehezen, de hazacipelt. Mind csak arra gondoltam, hogy a szüleim meg fognak verni.

—  Andrea bátor kislány, a  kóbor  kutyáktól se fél.  Kimentünk a tetőre  virágot  szedni,  koszorút  fonni,  s   észrevettem  egy  nagy  kutyát, mind  körülöttem  ácsorgott.  Nagyot  sikoltottam,  de  Andrea  odaszaladt, néven szólítva az állatot!  Hazafelé menet kitudódott, hogy a kutya az Andrea  nagymamájáé,  s  ő  hozta  magával.  Ezen  nagyot nevettünk... Másnap Andrea nem szólt hozzám az iskolában. Mi történhetett? — töprengtem.  Szomorúan kérdezgettem, de nem felelt. Erre sírva fakadtam, ő pedig mosolyogva megölelt: csak azt akarta látni, igazán szeretem-e őt?

—  Szomorú dologba keveredtem az iskolában. Jött egy idős néni az unokájához, s valaki megdobta kővel. Mivel én is közelében álltam, többen hitték azt, hogy én voltam. De Trudi bátorított, s mikor a tettes előkerült, ártatlanságom is beigazolódott. Együtt örvendeztünk.

— Megnőtt a folyók és patakok vize a kemény tél után. A híd tetejéről bámultuk a hömpölygő Oltot. A karfára támaszkodtam, iskolatáskámat magam mellé tettem, s csodáltam a nagy vizet. Csobbanást hallottam, s hát a táskám a vízben úszik! Eszeveszetten rohantam a parton lefelé. De Sanyika már hozta is felém a csöpögő táskát, s csuromvizes volt ő maga is.

—  Az iskolából hazafelé levette a könyvjelzőt a műanyag könyvborítóról, és rágni kezdte.   Egyszer csak hallom, hogy   köhög,   fulladozik, egyre vizet kér: „Boros, vizet, hamar!" A közelben nem volt víz, a megmaradt  teámból  adtam  neki.  Aztán  megbeszéltük,  hogy  rosszat  tett,  s hogy többet nem kell hogy rágja a műanyag dolgokat.

— Felköszöntöttem a nagyszülőket, ők megvendégeltek, s csak este tizenegy után indulhattunk haza, mert igen marasztaltak. Magdival kettesben nem féltünk, viszont külön — nagyon! A főutcán imbolygó alakot láttunk közlekedni, rajta kívül csak mi ketten jártunk az utcán. Ittas volt. lllemtudóan köszöntöttük és elkerültük. Utánunk lépett és elkapta a vállamat. Hozzám akart ütni, mire Magdi lekarmolta a kezét. Erre a férfi elkapta a mancsát, s mi továbbálltunk. Lehet, ha más lánnyal vagyok, már az első pillanattól sorsomra hagy.

—  Angeláéknál vakációztam,  szülei munkában.  Elhatároztuk,  hogy mosogatunk, tüzet teszünk és takarítunk. Jókedvünkben kitaláltam, hogy hajigáljuk úgy a tányérokat, ahogy a cirkuszisták. Jóságos barátnőm fel is hajított egy porcelán tányért, nem tudta kifogni, s a porcelán eltörött. Hamar összesöpörtük, s az udvar hátsó felébe, a szemétre vittük. Jöttek a szülők, az apa szeme megakadt a fehér tányércserepeken. Feleségétől érdeklődött, mi törött el. Aztán minket vontak felelősségre. Amikor az édesanyja   megtudta,   hogy   Angéla   a   törő,   úgy   megmérgelődött,   hogy el akarta verni, de akkor közbeléptem, elmondtam, hogy én vagyok a nagyobb hibás, mert nekem jutott eszembe a trükk, s így sikerült meggátolnom a verést.

—  Hátramentünk Gyuszival a műhelybe, lombfűrészelni. Megláttam édesapám régi autóbuszának a tűzoltó palackját. Mondom Gyuszinak, próbáljuk ki, jó-e még. Kivittük a kertbe, s én kivettem a biztosítékot. Nyomtam a gombot,  de csak egy nagyon keveset fújt. Erre felmérgelődtem, ráléptem a gombra, s hirtelen köpni kezdte a port. Mi azt hittük, elrobbant. Mindent bepermetezett fehérre. Ekkor jött meg édesanyám, s kérdezte: „Adi, mit csináltok?" Én nagy ijedten elmondtam neki. Másnapra csúnyán leszáradt a krumpli csírája, az almafa lapija és a pázsit is kiégett.

—  Születésnapomra Carmen, a barátnőm jött legutolsónak. De kárpótlásul maradt még a végén, segített összeszedni a sok mosatlant. Később, az iskolai év végén  egyedül maradtam  otthon,  szüleim hivatalos kiküldetésre  utaztak.  Vakbélroham jött  rám.  Ő megtudta,  felkutatta a nagyszülőim  telefonszámát,  értesítette őket, nekem azt mondta, várjak türelemmel, s másnapra be is toppantak nagyapáék. Meg voltam mentve!

—  Két  játékcsónakot   csináltunk,   vitorlával.   Boldogan  mentünk  ki az Olt vizére, ahol egy fapallóhoz értünk. Ott vízre helyeztük a vitorlásokat, s a parton  ujjongva követtük őket.  Az Elemérék háza mögötti málnavészhez  értünk,  azon kellett átvágnunk.  Elemér fürdőruhában és strandpapucsban volt. Bementünk a málnásba, s egyszer csak látom, hogy Elemér egy csihános gödörből sír és kapálózik. Nem volt kedvem kacagni. Odanyújtottam egy fűzfaágat a siránkozónak. Gyorsan leszaladtunk, ecettel bekentük a csípéseket, egy órán belül elmúltak. Szomorúan ültünk egymás mellett. Aztán megjöttek a szülei, én elmondtam, mi történt, s Elemér erre megharagudott.

—  Egyedül kellett otthon maradnom, mert testvérem városi iskolába járt, szüleim műszakban. Féltem egyedül, s bementem édesanyámmal a postára szolgálatba. Az egész éjjelt átvirrasztottam, s reggel bágyadtán mentem iskolába. Enikő ezt észrevette, s okát firtatta. Elmondtam, mire megígérte, hogy az éjszaka nálam alszik. Ez nekem annyira jólesett, hogy szememből az álom kiszökött, s úgy éreztem magam, mint aki újjászületett.

—  Kapus voltam, az egyik fiú csúnyán megrúgta a térdemet. A többiek megijedtek, mert nem tudtam lábra állni, s elszaladtak. Sírni kezdtem. Hozzámszaladt Árpi, felsegített és hazakísért. Elmondtam szüleimnek az esetet, ő meg mindennap eljött, amíg fájt a lábam.

—  Ellenőrző dolgozatot írattak fizikából, de nem igen tudtam a leckét, s Mária súgott. Ez csalás volt részemről, furdalt is később a lelkiismeret, aztán hazamentem, jól megtanultam a leckét s felmondtam Máriának, hogy lássa, nem volt hiába a segítsége.

—  A  bajban  úgy lehet megismerni  a barátot,  hogy elpirosodik,  és nem mer egy lépést se szaladni, mert megijed.

— Az elmúlt nyáron barátom nemzetközi körútra ment szüleivel. Egy füzetbe bejegyzett számomra minden fontosabb dolgot, amit látott. Alig várta, hogy találkozzunk s beszámolhasson élményeiről. Nagyvakáció jött s több ideig lehettünk együtt. Híven beszámolt minden apró részletről, s így ízelítőt kaphattam három országból. Az úton sátorban aludtak. Hogy én is átéljek ebből valamit, kérte az édesapját, engedje meg, hogy egy éjszakára felhúzzuk a sátorlapot az udvarukon.  Szülei ideadták a felfújható matracot s a gázfőzőt is. Ezen az éjjelen csak ketten aludtunk a sátorban. A rezsóval bemelegítettünk, s mi főztük a vacsorát. Ekkor is  sokat mesélt  útja egy-egy mozzanatáról.  Sose felejtem ezt a sátori alvást. Reggel hatkor szomorúan búcsúztunk, mert nekem a nyolc órás busszal haza kellett mennem a harmadik faluba.