Szofi egy nagyon aranyos, kutya, akibe a német juhász véren kívül egy kis vadkácsa vér is jutott, de nagyon mélyen gondolkozik a világról.(A képen a hátsó.) Néha, amikor mancsaira rakja fejét és úgy nézi, milyen is a világ, vagy inkább talán az élet, mosolyog az arca, mély, barna szemeiben szeretet honol.

Vagy, ahogy én mondanám: olyan mélyről fakadóan néz.  Édesanyjától örökölte ezt, ám láthatóan más személyiségek. Hogy mitől lett ő kutyafilozófus elmesélem.

Már kiskorában kiütközött különbözősége. Képes volt szemlélődni, képes volt kutyaként befogadni azt, amit még emberként sok ember se fogad be. A két testvér állandóan nyaggatta a gazdit, hisztiztek minden piszokért, ő nem, ugyanúgy, mint ma is, lábára helyezte a fejét és nézett, vagy a többit piszkálta, mert nem értette minek teszik a fejüket.  tisztára mint egy kisróka. (a képen látható szeméthegyek, a gazdi kiskutyákat illető tudatlanságából ered, úgy gondolta, csak úgy kirakja a szemetet egy zacskóba és elviszik a kukások, ha kell, hát nem.)

A kutyák vélemény-nyilvánításában ugyanúgy van az igazság, mint az emberekében, ha valakinek valóbban igaza van, annak erősebb a gondolatvilága, mint amelyiknek nem, Így, stabilabb szebb, tisztább gondolatokat tud alakítani, erre a rosszabb állapotú kutyák vagy emberek jobban odafigyelnek, még néha saját gondolataiknál is jobban, és ismét összeáll az univerzum rendje.

Nem is értem egyébként, hogy lehet, hogy egy természettudományi filmben a National Geographic-on, miért közölnek egy ilyen megállapítást: "Igen,
talán' a leopárdnak vannak az emberhez hasonlatos érzései is." Hiszen annyira egy a közös nyelv, és a sarkait még az állatok is pontosan bírják.

Szofi mindig mond nekem valamit, de az, amit mond, mindig életbölcselet. Ilyet mond pl.:"Mmmmmhmmmm, gazdiim, jó kedved van, és legyen is, mert szép az élet!" Vagy odadöngicsél: "Szeretlek gazdikám.", mire én ránézek és egyszerű tisztánlátását szeretettel konstatálom, majd esetleg egy kis gyúrásra is sor kerül. Néha úgy nevezem: Isten kutyája. Azt, hogy ki Isten, most titokban hagyjuk. Egy ilyen gondolatvilágú kutya melett az ember nem tud rosszkedvű lenni, csakúgy, mint azok mellett a delfinek mellett se, ahova autistától a félresikerült gyerekig akárkit visznek oda, jól jön ki az ügyből:)

Szofi írja élete naplóját, én meg, amit abból kiolvasok lehet, leírom ide. Egyszer pl. cudar idő volt kint, de valamiért kedve volt tartani a frontot, véleményt nyilvánított még a fűszálak görbületéről is, de legfőképpen a környékbéli kutyákkal vitakozott az élet mibenvalóságát illetően. A szomszéd kutyának az volt a véleménye valamiért, hogy az egész úgy ahogy van, szar, mire Szofi magas orrhangon visszaénekelte, hogy de, az élet jó, igenis jó, nincs is semmi baj és nem érti az egészet, mi az, amiről a másik kutya beszél. Egy pillanatra a másik kutya is elhallgatott, bár még vakkantot kettő értetlent, ám most már nem olyan stabilan mondta, hogy szar az egész. Nemes egyszerűséggel elbiznyotalanodott. Azért még odavakkantotta, hogy : "De azértis."... Szofi is visszavakkantotta, hogy "Nem!". Aznap a szomszéd nagy darab kutya már nem ugatta bele a vakvilágba, hogy minden rossz. Megyőzték.