Pusztai Péter grafikus, 1974-ben végezett a Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskolán Bukarestben, mestere: Kazár László. 1974-től Bukarestben az Ifjúmunkás folyóirat, majd a Kriterion Könyvkiadó grafikai szerkesztője volt. 1981-től a kanadai Montrealban él. Plakátokat, illusztrációkat, könyvborítókat festett, akvarelleket készített, foglalkoztatta a művészi fényképezés. A diktatúrabeli román falurombolások elleni plakátja világszerte ismertté vált.

Azok kövezkeznek itt, alant, kedves Péterem, kósza sorok, nem is akarom megkomponálni őket, mint ahogy azt közös barátunk, Cseke Gábor urszu2 című blogjában olvastam az éjjel, nem is tudnám, a szerkesztéshez neki van érzéke, amit én írok, az csak olyan, mint egy nyilallás a szívem táján, amikor az előjő, önkételenül is odakapok, nem is tudom, mitévő legyek olyankor, most például e kósza sorokat írom, próbálom fölidézni alakod régen elmúlt időkből, midőn Bukarestben megvillantunk a tizedik emeleten, s az a megvillanás elég volt ahhoz, hogy el ne felejtsük egymást örökre, pedig lett volna alkalmunk egymást elfelejteni, jól elmentetek feleségestől együtt, el Kanadába, el Tuniszba, s vissza, mégis élő virágot küldtél nekem nem is olyan régen, élő virágot, csak nézett a kézbesítő, mondván, Kanadából küldik uram, vigyázzon, törékeny virág van benne, a váza is törékeny, mert abban van, vázában, semmi borravalót el nem fogadott tőlem, úgy rohant el, csak néztem utána, most pedig nézem a Cseke blogjában a fényképedet a házatok előtt, ott állsz födetlen fővel, hófehér ingben, mintha épp templomba készülnél Szárazajtán, egy fa virágzik a hátad mögött, azt hiszem a hátad mögött azóta is virágok nyílnak, mióta nem láttuk egymást, lám, a Montrealban készített fotón is két virág van, az a címe, hogy A csók, ez a kép bejárta a nagyvilágot, most én nézegtem éppen, nézem a többit is, persze, egy pajta oldalán ott vannak a csak már dísznek való járomdarabkák, szekér-alkatrészek, kevesen tudják ma elsorolni a szekér alkatrészeit, ki tudja már, mi az a lőcs, a soroglya, a járomszeg, a fentő, a letűnt idő, a ködbeveszett múlt gyönyörű hardverei, vincseszterei feledésbe merültek, nézem ezt a falat a fényképeden, azon kapom magam, szólhatnék versben is most eképpen, Szárazajta, Pusztai tudja, mi az a pajta, itt ez a kép, látszik rajta, de nem beszélek versben, nem komponálok, megragadom ezt az alkalmat, miként az a kép sugallja, melynek címe A fogás, megragadom ezt az alkalmat, hogy elmondjam, mert most nyilallott belém, micsoda szépséges erők működnek benned, hogy elindulván a nagyvilágnak egy ceruzával - amint azt Cseke írja -, meg tudtál hódítani egy nagy darabot ebből a világból, úgy tudtad azt meghódítani áldozattal és alázattal, a lélek finom rezdüléseivel, nem kiabálva, a szépség fölmutatásával tudtad magad köré gyűjteni mindazokat, akik érzékenyek még a fuvallatokra, akiknek pillantását nem kerülik el a semmiségek, akik egy nyarat képesek megalkotni képzeletükben csupán két virágszál láttán, vagy egy egész telet egyetlen szállingózó hópehelyből, vagy egy egész életet egy piciny mozdulatból, bizony, Péterem, nem csak ördög lakozik a részletekben, hanem szépség is lakozik azokban, szépség és emberhez illő áhitat lakozik, s az a pillanat is, midőn az ember illendőnek tartja szép csöndben, magábamerülten a kis csodák előtt leborulni.

Ölellek Péter, s csókolom feleségednek mind a két kezét.            
Elekes Ferenc