(Testvéreink)

 

—  Marika  elsős.  Örökké halkan kell mondanom  a leckét, mert ő kisebb, és neki kell jobban tanulnia. Ilyenkor át kell hogy menjek a másik szobába, ahol nem valami kellemes, mert hideg van. Sokszor még Évike elől is el kell bújnom tanulni. Marika olykor árulkodik, s mi megverődünk, de a verés nem olyan, mint a szidás. Én is szoktam bosszantani Józsikát, s ilyenkor úgy megszorítja a kezemet, hogy ordítok. Öcsivel sokat lovazok. De legjobban Klárika lányát, Katinkát szeretem, aki még nem tud beszélni. Őt én ültetem fel a hátamra.

 

— Mikor a szüleim nincsenek otthon, a testvéreim mindig csak játszanak, nem tanulnak. Este, amikor hazajönnek, csak állnak oda tanulni gyorsan, azt se tudják, mihez fogjanak elébb. Én vagyok a nagyobb, s ha összekapunk, engem szidnak, hogy nekem kell több eszem legyen, én kell mindent jóvátegyek, munkából is nekem jut a legtöbb. Sokszor azt szeretném, ha én volnék a legkisebb, mert neki mégis jobb.

 

—  Legkisebb testvérem reggel fél hatkor már felkel, nem hagy pihenni minket. Anyuka felöltözteti, s minden reggel elviszem a napközibe. Miki  ötkor utána megy és hazahozza.  Itthon felveszi a játszó ruháját, kimegy s egész nap csak játszik, néha segít apukának. Nem szeret szótfogadni nekünk, csak verekedik, felesel, és nem csinálja, amit mondunk neki. Ilyenkor anyuka meg-megsupákolja, s ennek sírás a vége. Az ételben nagyon válogat, a csirkének csak a combját kéri. Szeret rajzolgatni, van egy ábécés könyve, abból esténként „tanul". 

 

— Erika testvérem másodikos. Hallgat a tanácsomra, de néha megbántja a szüléimet. Szeret dolgozni, övé a cipők birodalmában a rendcsinálás, de néha olyan dolgokat művel, amit nem lenne szabad. A múltkor valamiért felemelte az asztalát, az nagyon nehéz volt, ráejtette a lábára, s olyat sikoltott egyet, hogy a konyhán a poharat kiejtettem a kezemből. Édesapám nem verte meg, mert tudta, van benne jóindulat s gondolta, ha megveri, akkor letöri a munkakedvét.

 

—  Gyakran összeveszünk valami munka mellett, de ameddig veszekedünk, addig nyugodtan meg is csinálhatnánk.

 

—  Ha valamit nem teszünk jól, édesapám nem szid meg, csak magyaráz,  hogyan   kellett  volna  eljárni.   A  testvérem  nyilaspuskát   akart csinálni. Nem mert bele szeget ütni, félt, hogy elhasad a fa. Vett egy kicsi fúrót, s azzal dolgozott. A fúró persze beleszakadt. Eléjött a műhelyből és reszketett: „Eltörött!" Édesapám csak annyit szólt: „Jó hogy eltörted, mert már úgy se kellett!" De persze, humorosan mondta, nem lehetett rá haragudni.

 

—  Akkor  szoktam  megverni  a  testvéremet, amikor   vonalzóval a fejemre vág. Én akkor nagyobbat adok a vonalzóval a fejire. Aztán ő sír, én meg kibékítern.

 

—  Kézilabdázó testvéremben azt élvezem, hogy örökké ugrál a kapuban, amikor éppen érkezik a labda. Úgy haragszik és mérgelődik, amikor nem győznek, hogy pukkad ki... Most a kilenc hónapos testvéremmel szoktam játszani, aki jókat kacag, ha véletlenül megijesztem, hogy mind a 32 foga kilátszana, de sajnos, még csak kettő van.

 

—  A kicsi testvéremnek régebb eltörött a lába, de mi nem tudtunk hozzá bemenni a kórházba, mert az őr nem engedett be.

 

—  Bevergődtem magamat a csapatba kapusnak.   Alacsony  vagyok, és nem érem el a felső sarkot. Osztályfőnököm a vakációig házi feladatba osztotta: „Egy arasz növés!" De nem tudom teljesíteni. A nyáron edzőtáborban voltam, ezalatt testvérem felvételizett a kilencedikbe. Nagyon szurkoltam neki.   Esténként,   villanyoltás után elgondoltam,   vajon  jót írt-e, sikerült-e neki? Úgy izgultam, nem is tudtam rendesen védeni az edzéseken. Aztán pár nap alatt jött az örömhír: sikerült a felvételije!

 

—  Tizenegy évig nem volt testvérem, de most úgy érzem, teljes az életem és megvan az, ami hiányzott. Édesapám elvált anyámtól, amikor igen kicsi voltam. De azért szeretem, tisztelem, s ha találkozok vele, él bennem az, hogy ő hozott engem létre. A nevelőapám, akivel most lakunk, s akitől lett két kisebb testvér is, nagyon szeret, s én is őt. Azt hiszem, ráférne, hogy úgy szólítsam — édesapám.

 

 

—  Mikor  a  testvérem  férjhez ment,  sírtam,  mint a nyúl.  Amikor volt a lakodalom, akkor is vele akartam aludni. Egyszer, mikor elkéste a buszt, feljött hozzánk és újra velem aludt!

 

— Társasjátékunk is volt, de amellett annyit veszekedtünk mi, testvérek, hogy édesanyám dühében bedobta a kályhába.

 

—  Mikor megyek haza az iskolából,  olyan szokatlan, hogy üres a ház, s akkor arra gondolok, vajon hol vannak, hogyan boldogulnak az én nagy testvéreim.