Befutott ember vagyok / 'S un om de ajuns

          Ha azt mondanám, jól megy nekem így, magamban, hát hazudnék.

          Ha azt mondanám, hogy másvalaki bőrében jobb sorsom lenne, hazudnék. Az étkek közül csak a bort szeretem. Ha elszalasztom a pillanatot, az egész napomat eltékozlom. Ha rosszul érzem magam, akkor nagyon is jól vagyok. Jóbarátom egy tetű, San Joséból, akivel nagy tettekre vagyunk hivatottak, süket-béna nyelven értekezünk, azonos elvekhez ragaszkodunk, közös a hitünk, a reményünk, a szerelmünk. Akárcsak jómagam, a lábain viseli a kesztyűt, parlamenti beszédeket mond, börtönök mindenható főnöke.

          Teli vagyok tervekkel. Ha írok, azt sajnálom, miért is nem születtem szónoknak. Amikor beszélek, rádöbbenek, hogy nincs is mit mondanom. Talpam egészére kiterjedő birtokaim vannak. El vagyok telve magammal, mint az egy slukkra felhajtott üveg. Egy tenger tulajdonosa vagyok, az Olteţului 15 szám, 305-ös szoba alatt. Befutott vagyok.

          Mások előtt titkolt, ritkás köhögést dédelgetek. Éjszakánként féltve őrzöm, nehogy valaki elkapja. Mindenki irigyem a helyiségben. A köhögéssel együtt enyém a világ. Van egy lányom is, firenzei villában, a Dămăroaia-fertályból kijövet, jobbra; szeret engem, alig 50, iskolaelső, tíz nyelven beszél, betéve tud minden kártyajátékot. Szerencsés ember vagyok. Sikeres ember. Veszteségem a nyereség.

          Reményeim hosszútávúak, akár a villamossínek. Van téli szállásom, házigazdám a hűtőszekrénygyárban dolgozik.

          Közeledek a 33-hoz. Ha pedig 33 leszek, mihez kezdhetne egy halandó, minthogy a Megváltóhoz hasonlítson? Kérdés: kerül-e hozzá méretarányos Jeruzsálem?

          Ezért hát megtérek az Olteţului 15-be, ahol egy ágy vár reám. Amelybe újra és újra belé ájulok, és többé be nem áll a szám.

Nouăzeci, 1. sz. 1990. november.

Az ünnep és a bor / Sărbătoarea şi vinul

          1987. Téli ünnepek közelegtek, mindenki hazautazott falujába, szülővárosába, otthonába. Mircea viszont ottmaradt Jedden. „Tanár úr, maga nem utazik?” „Nem, én nem megyek” - volt a válasz s a következő napokat a lakástól a kocsmáig, majd a kocsmától a lakásáig megtett utakkal mérte; fejét mindig ugyanaz a sapka fedte, lábára ugyanazt a bakancsot húzta, pedig az ünnep óramutatói eközben egészen más ütemre jártak, az emberek és a dolgok körül pedig egy teljesen más világ aranyköde derengett: a Várvavárt bármelyik percben betoppanhatott.

          Mint mindenütt, ama napok Jedden is a megújulást jelentik az embernek, amikor is mindenki mindenből részesül, mert az csak nyilvánvaló, hogy a Várvavárt nem érkezhet meg másként, mint fehér lovon, homlokával a felhőket verdesve, hajthatatlanul, mégis engedékenyen, evilágian és azon túlian, derűsen és kimérten.

          Azokban a napokban, miként említém, az egyetlen, aki továbbra is rendületlenül rótta az utakat, Mircea Zubascu volt. Igaz ugyan, hogy ő itt jövevénynek számított, minden, ami az idevalóké volt, az rá nem vonatkozott, úgy tűnt, elmegy mellettük, de úgy, hogy észre se veszi őket, oda se figyel ünnepi készülődésükre. Bevackolódott a kocsmába, ott gubbasztott reggeltől estig, lábát egy megállás nélkül füstölgő cserépkályhának vetve, pohárral maga előtt, szégyennek számított e napokban közömbösen üldögélni és csak iddogálni, a világ gyűlölködve méregette, vagy talán csak megvetéssel, mert egy faluban, az Ünnepek alatt legalább, mindenki saját otthonában, megrakott asztalánál ülés tisztességgel köszönti a köszönteni valót.

          A jelenből visszatekintve, úgy tűnik, a maga módján Mirceát is foglalkoztatta Egyvalaki megtérése, de  szent meggyőződése volt, hogy az illető soha meg nem érkezik, vagy ha mégis, hát nem ismerik majd föl, mert úgy állít be, hogy alig áll a lábán – szerencsétlen, szutykos és rongyos, valamennyi küszöbről elzavart csavargóként.

          Még emlékszem arra az illetlen naplóra, amit Mircea annyi gyötrelmes esztendőn át rejtegetett az otthonában, és azonnal megsemmisített, mihelyt megsejtette, hogy rejtekhelyére bukkantam, s amelyben az alábbiakat olvashattam bármilyen ünnepnap, bármiféle Eljövetel kudarcáról:

          Ámulok, és jobban mint bármi, most felkavar a lecsúszás, a zsugorodás, a meghasonlók szédítő megvilágosodása. A kéz, amellyel írok, kétezer évvel idősebb nálam. Bár a testemből nő ki, de nem az enyém, már születésemkor elöregedett, megráncosodott, kiszikkadt volt; meglehet, valamikor házunk büszkeségét, erejét, gazdag örökségét jelentette, amely magányos tanúja az akkori időknek. Meglehet az is, hogy ő maga gyilkolt, s most ez az ő büntetése: soha meg nem pihenhet, megállás nélkül apáról fiúra száll, míg ki nem hal a családfa, e közös bélyeg, a mi megkülönböztető jegyünk.

          Ezért aztán számomra nincs növekedés, inkább az élethez zsugorodok. Ami másokat kiszikkaszt és elkeserít, az bennem tengerként háborog, és mindaz, ami másnak fényesség, az sötétségként borul rám.

          Számomra nyűg a növekedés. Nap mind nap ébredezik bennem az elfajzás álmos atyja. A Várvavárt soha meg nem érkezik. Ez a kéz tanúság lehet, mert jelen volt és erősen fojtogatta ama torkot. Számunkra az ünnep arra jó, hogy megalázzon.

          Ámde mégis, ha az Illető megérkezett volna, sugárzón és dicsőségesen, vajon nem becsül le bennünket elnyűtt, viseltes, évszámra le nem vetett gönceink miatt?       Nem rótt volna meg minket, hogy az általunk megivott bor nem a miénk?

          Nem hányta volna a szemünkre, hogy nincs termésünk és termőföldünk?

          Nem szégyenít meg áldásának alázatával?

          Hányan érték volna fel ésszel, hogy a borivás tehetetlenségünk jele, és hogy az ő bora, üszkösödő és megroskadt testünkben szikrasziporkát éleszt?

          És ha mi nem tudtuk volna dalba foglalni jelenlétét a keresztutaknál vagy a köztereken, valaki is védelmébe vette volna hallgatásunkat?

          Útitársaim, egykoron ez volt az ünnep útja. Senki sem él már azok közül, akik valamikor megjárták.

          Közülük immár senki sem aláz meg senkit.

          A szőlők helyén már-már ugyanolyan szikkadt fák merednek, amilyenek mi vagyunk.

          A szerencse úgy ért bennünket, akár a villámcsapás. Csak a szerencsétlenség tartott meg bennünket a vonulók felett.

          Csupaheg mészkőlovon tart felénk a közülünk való, leggyatrábban öltözött és a leginkább tengő-lengő.

          Leroskad közénk és azt mondja majd: „Itt semmi sem változott. Csak e cserjék lettek még élettelenebbek.

          A sivatag ma az egyetlen tengerre nyíló út.

          Oda viszont a Várvavárt be sem teszi a lábát. Hiába időzünk el és verünk le sátrat.

          A tenger kiapadt, a hajó képtelen befutni a kikötőbe.

Nouăzeci nr. 8, 1992. december