Egy szó, melyben ha ránézünk sem irány, sem idő nem található, hanem a teljes szemléletből eredő eleve jó rendezettség, minthogy hiányokat a lelkem vakságában nem tapasztalok, ezért jól is lakom azokkal a látásokkal, amiket így kaphatok ajándékba.

Nincs tér nincs idő, de már létezik az ettől más, mert különben nincs egyáltalán, amihez képest van valami – minthogy ami valami, az már nyilvánvalóan van, így mértéke is van (A valami, ugyanígy, mint a van puszta mérték is tud lenni, ha így pillantunk rá). Ami néz, sem ez, sem, az sem amaz, hanem mindentől egyéb, mivel enélkül sehogyan sem lehet valami. Ez az, amit egyáltalánnak nevezek, ez a létből megpillantható,  ami igaz hogy van (bár a nézés azért nem mindenképp csak egyáltalán, hanem az az egyáltalán átnéz a valamin, ami csak attól valami hogy nézik).

Ami a lét után van, az máris nem azonos avval a léttel, mert amiként a lét van, azt az egyáltalánhoz képest az ami, tehát egy olyan egyvalamihez képest, ami mindig lehetőségeiben és miden egyéb alaphangjaiban képes mindeme valóság átkarolására, mivel mi megszemélyesítünk, így számunkra megfogható ő.(tehát ami számára a lét mint egész létezik, és ami számára, mint egyetlen, létezünk).
Ezért ismerem így: eleje vége, de ami már akármi, az már nem olyan, hanem csak belőle van. Itt tehetjük fel a kérdést: A lét az, ami van, vagy mi vagyunk a lét, és ez van.  A kérdés felesleges. Ha szenvedsz, vajon mi segít? Ha kijutsz a fényre, vagy ha kérdezgeted magad, hogy van-e, fény? (Valahogy mindenben, ami nem anyagi intellektualizálással összefüggő, szemléletünk előtt, kissé bizonytalanul állunk, ebből kovácsolunk később hitetlenséget, majd pedig el nem indulást, esetleg megsértődünk a gonoszkodó teremtésen, ami fuj, az meg persze eszünkbe sem jut, hogy mi vagyunk töketlenek a szó pejoratív értelmében, minthogy a szabadsággal nem élünk, hanem avval, hogy nem élünk, visszaélünk)

{jcomments on}