Egy ellökött gyermek fájdalmában senki sem osztozhat, hacsak nem a szeretet erejével. Mennyi ellökött és elfáradt gyermek sír, és senki sem emeli fel őket? Dehogynem! A szeretet felemeli.

A gyermeki tudatúak mindenről tudnak, csak nincs azonosságuk énjükkel, azonban megvan nekik az érzelmekkel való közösségük. Ezért sír úgy egy gyermek, ha megbántják, és vele ellenkező érzületeket talál környezetében.

Ugyanezért öntudatlanul nem fél a testi kíntól, mert mentális létet folytat, ahol kevéssé bír a test érzelmi vetületeitől szenvedni, de nem a fizikai, hanem a mentális fájdalom megsemmisítő erejével.

Amikor egy gyermeket ellök egy másikat és az orra esik, nem azért kezd sírni, mert elesett, hanem az elesés szimbolikus jelentésétől jön lázba az ő kicsi szíve: „Nem kellettem!”

Az ellökés és minden cselekedet és szó szimbolikája a mentális síkra, az érzelmekre vonatkozik, és ennek értője a gyermek. A félelem sem azonos egy kicsiben azzal, amit mi halálfélelemnek hívunk: ugyanis a gyermek nem a nemlétezéstől fél, hanem attól, hogy nem képes elképzelni a nem létezést, tőle teljesen idegen, és ezért félelmetes, ez pedig az éjszakában szimbolizálódik – a feketeség neszezik.