Brehm világa

Das Bobi, polgári nevén Csöpi, úgy három éve került a képbe, hogy így mondjam.

Azt senki sem tudja, honnan jött és miért, talán feldúlt kutyaszíve vezette idáig, talán csak a friss ebédek illata, de megérkezett ő maga, a tömény agresszió, a részvétlen harapás, egy adag fehér szőrcsomó, aki miatt János bácsi majdnem meghalt, Joey, az én legjobb jó kutyabarátom kissé fentebb hordta az orrát és egyre több szimpatikus rokonát és üzletfelét ugatta meg ok nélkül, mi pedig fejvesztve rohantunk az életünkért egy nyári délutánon, nyomunkban a kedves Bobival, akit, mostmár elárulhatom, csak én hívtam így és később a családom is.

Amikor megismertem Bobit, azonnal beugrott róla, hogy ő amolyan Bobi féle srác, nem is akármilyen, hanem Das Bobi, mert talán már akkor is éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Emlékszem, ahogy álltam a földúton, a Tőserdőben, a nyaralónk előtt és ő bizalmatlanul közelebb somfordált, engedte, hogy megsímogassam, de óvatos volt és furcsa. El is döntöttem, hogy vele nem leszünk jóban…

Aztán teltek-múltak a napok és az arany szívű János bácsi, a Rigó utca 19. szám alól, kertjébe fogadta az ártatlant, Joey a fekete labrador és Lujzika mellé, aki maga részéről egy kis méretű terrier volt. Bájos, kissé neurotikus öreg hölgy, kinek Marika nénije már évekkel ezelőtt eltávozott az örök vadászmezőkre és Lujza azóta nem találta a helyét.

Das Bobi ezen pedig semmit sem segített. Mikor érezte, hogy a kert már az övé is, érett férfiú létére könnyedén nyomorba döntötte az ifjú Joey-t, szintén hím illetőségű kerti lakost, aki bár harcolt, de arany szíve mégsem engedte túl azon a határon, amit bizony Bobi átlépett. Bobi harapott, mint a fene és János bácsi áldozata lett saját öregségének. Rögeszmésen félt a cigányoktól, akik döglött lovat esznek és mindenféle pogány vuduzással átkozzák el a napfényes Tőserdőt. Az egyetlen, aki szembeszállhat velük, az maga Bobi, vagy ahogy ő hívta, Csöpi.

Bájos dolog így elnevezni egy vérszomjas ebet.

Így hát Bobi maradt, mi pedig, akik eddig rendszeresen elvittük Joey-t sétálni messzi vizekhez és zsombékosokhoz, most félve toporogtunk a kapu előtt, miközben János bácsi egy ókori hérosz roppant erejével próbálta megkötni Bobit, aki vadul harapott mindent, amit ért, legyen az rózsafa, kerítés vagy a bácsi tulajdon keze.

Így történt egyszer, hogy én és Oti, az unokatestvérem átmerészkedtünk Joey-ért és János bácsi könnyelműen így szólt: -Gyertek csak be a kertbe!

Mi pedig bementünk, bár sejtettük, ennek nem lesz jó vége. A teraszon aztán utolért minket a vég! Csöpi elvesztette a fejét és harapott, ahogy csak közepes méretű fogai engedték, Zsemlevits János keze pedig(merthogy ez volt a böcsületes neve a bácsinak) vérben úszott. Mi Otival egy ideig álltunk még a teraszon, miközben Bobi megelégelte János bácsi kezének marcangolását és Oti vádlijára fanyalodott. Nem harapta meg ugyan, de könyörtelenül ráfeszült én meg azt sem tudtam, mit tegyek. Dolgozott bennem a nővéri szív, hiszen mégiscsak idősebb vagyok hat évvel, de azt is tudtam, ha megmozdulok, Bobi engem támad meg vagy Otit, mindenképp megsérül valaki, de ha nem mozdulunk, akkor jó is kijöhet a dologból. A jó azt lett végül, hogy fejvesztve menekültünk a saját kertünkbe, Oti beugrott az Értekesék kertjébe, én pedig rohantam a házhoz és az volt a szerencsém, hogy Das Bobi igen elöl állt a sorban, mikor a jó Isten a kutyaészt osztogatta, ígyhát, mikor érezte, ez már nem az ő területe, visszafordult és mögöttem a dühös horkanások a távolba vesztek.

Soha nem féltem még ennyire és azt hiszem, addig a napig Oti sem. Anyuék békésen ültek a teraszon és megkérdezték, minden rendben van-e. Az égvilágon semmit sem vettek észre a vicsorgó kutyahörgésekből, János bácsi kiáltozásaiból és a mi kétségbeesett üvöltözéseinkből. Meg is sértődtünk, de mentségükre legyen mondva, onnantól egy ideig Anyu és Jutka, a keresztanyám, Oti édesanyja jártak át a kutyáért.

Aztán a dolgok egy idő után rendeződtek. Kitanultuk minden fortélyát annak, hogyan lehet Bobit megtéveszteni és megkötni, mielőtt még elszabadulna a pokol. Persze János bácsi még így is rettentő harapásveszélyben volt, de mi aggódásunkon kívül nem tettünk mást, inkább feláldoztunk testi épségét azért, hogy minduntalan a drága Joey-van róhassuk a végtelen pusztákat, amikről Petőfi is írhatott.

Néha-néha érkeztek hírek arról, hogy Bobi harapott, de János bácsi még mindig nem tett semmit, sőt, dicsérte azt a nyomorult Csöpit folyton. Mert majd ha azok a nyüves cigányok jönnek a döglött lovaikkal meg a mindenféle ördögi hókuszpókuszukkal, akkor Csöpi lesz a gyógyír a könnyen feltörhető kerítésre. De aztán mégsem jöttek az ebadta cigányok, s ki tudja, talán lovat ettek vudustól, ördögöstől, de a ház, ahol éltek, szép és rendezett volt, az ablakban virágok, a kert szép, tiszta függönyök, lenyírt fű, soha egy hangos szó, se lónyihogás… János bácsiban is felrémlett a gyanú, talán mégsem olyan elvetemültek ezek a cigányok és a Bobi által éveken át elszenvedett harapások mégsem érik meg a pénzüket…De Bobi maradt.

Aztán egyszer, egy napon a szomszédos utcába megérkezett egy gyönyörű golden retriewer, aki, bár mindig is nagy feltűnést keltett, mégis régi ismerős volt már a környéket. A gazdái könnyelműen engedték ki az utcára, hiszen szép volt és tiszteletet parancsoló, mégis barátságos. Arra azonban nem számítottak, hogy kutyájuk egyszer és mindenkorra véget vet a háborús állapotoknak a Rigó utca 19. szám alatt.

A golden hetykén ügetett végig a földúton, elhaladva a kert előtt. Joey, Lujzika(a csendes harmadik, akiről alig szóltam, pedig csöpp szíve neki is csak a szeretetért dobog és mikor nagy illegalitásban, János bácsi kórházban léte alatt őt is elvittük a vadonba, úgy szaladt, kutatott, felfedezett, akár egy ifjú hölgy, mit sem törődve rozoga, apró lábaival, amik már talán nehezen bírták a buckás, mocsaras talajt és egy szóra visszajött, ha hívtuk, pedig nem voltunk mi neki senkijei, csak azok, akik mindig a másik kutyát viszik el, rá szinte ügyet sem vetve. Talán ez volt öreg éveinek utolsó nagy kalandja és én örülök, hogy vele lehettem) és Bobi izgatottan szaladgálták végig a kertet, mígnem Bobi dühbe jött és ráugrott Joey-ra, Joey meg rá, János bácsi meg közéjük és ez volt a veszte. Das Bobi, haragja nem ismerve határt, János bácsira vetette magát, s az öreg majdnem elvérzett. A mentők aztán valahogy csak kijöttek és az állatorvos bölcsen elaltatta Das Bobit, aki végeredményben is a Csöpi névre hallgatott.

Hát így történt, hogy egy ismeretlen származású, kétes küllemű eb, amolyan terrier féle odatévedt, a Rigó utcába, aztán a János bácsi kertje alá, aztán bele a kertjébe. Előbb volt Das Bobi, aztán lett Csöpi és rettegésben tartotta a fél utcát, az ebédkihordó fiút, a macskákat, Lujzikát, Joey-t, aki mint már említettem, inkább agresszívebb lett, s ennek a mai napig vannak nyomai, mert mikor találkozik egy másik kutyával, bizony vagánykodik, mutogatja az izmait, kivillantja, amilye van, ahelyett, hogy rokonszenvesen megszagolgatná a másik kliens hátsóját.

János bácsi felépült és mi is megszabadultunk a rémisztő „Joey-elhozásoktól”. Immár nyugodtan besétálhatunk a kertbe és csak attól kell félnünk, hogy Joey a nagy imádat hevében a földre dönt minket.

Mindazonáltal, talán Das Bobi is kedves kutya volt egyszer. Talán ő sem akart ilyen dühös lenni soha és talán azok a kötélnyomok, amiket János bácsi vélt felfedezni loncsos szőre között a nyakán igaziak voltak. Nyugodjon békében, szegény eb!