Szeretem a vasutat. Kicsi koromban, mint szerintem minden normális kisfiú, vasutas (is) akartam lenni. Meg persze mozdonyvezető.

Gyerekkorom egy részét nagyanyáméknál töltöttem, akik tanyán laktak. Körös-körül gyalogutak szabdalta végtelen szőlőtáblák, gyümölcsösök, itt-ott egy egy kunyhó. Hosszú, magányos bolyongásaim során egyszer valahogy egészen messzire kóboroltam, és felfigyeltem egy távoli, ritmikusan ismétlődő hangra, valahogy így hangzott:: cshuuucshuuucshuhuhucshuhuhu… Rettentő izgalom fogott el, letértem a keskeny dűlőútról, és nekieredtem a hang irányának. A zaj egyre erősebb lett, összekeveredett saját zihálásommal, és amint átverekedtem magam a tüskös akácsövényen, a lélegzetem is elállt. Hatalmas fekete szörnyeteg vágtatott felém balról, fülsiketítőn csattogott, fújtatott, sivított füstöt okádott, egy kormos arcú ember hajolt ki belőle, s amint elrobogott előttem, rémülten láttam, hogy a kerekei akkorák, mint én magam vagyok.

Ettől kezdve ez volt a mindennapi mulatságom. Izgatott szívvel szaladtam a háromórás vonathoz, azért ahhoz, mert akkor nagyapámék épp deleltek, hiszen ezt az egész vonat dolgot mélyen titkoltam előttük, tudtam, ha kiderül, nem mehetek ki többé. Agárdi telep volt ez a pici állomás, mellette régi bakterház állt, köröskörül akácosok és szőlőtáblák, átellenben jó messze az állami gazdaság gyümölcsösei kéklettek.

A vonat Fülöpszállásról indult, de csak amikor beért Izsákra, onnantól lehetett látni a mozdony pontnyi fekete pofáját és a kéményéből felszálló vékony füstcsíkot. Megbabonázva néztem, amint közeledett a nyílegyenes pályán, fülemet a sínekre tapasztottam, ahogyan az indiánok is hajdan, és hallgattam az erősödő zúgást. A pont fokozatosan nőtt, és a Juhos-majortól már a fújtatását is lehetett hallani. Aztán kibontakozott teljes nagyságában, fütyült egyet és éles csikorgással fékezni kezdett.

A mozdonyvezető és a fűtő már megismert, barátságosan integettek, amint elhaladtak mellettem. A vonat végre megállt. Rövid, ünnepélyes csend következett. A mozdony persze fújtatott, sziszegett tovább, de mégis, nekem úgy tűnt, hogy csend van, megáll az idő. Ez a különös, már-már áhítattal teli állapot máig megmaradt bennem, emlékezetem kimetszette az időből.

Nem tartott sokáig, a kalauz épp csak leugrott és már fütyült is, mert Agárdi telepen általában nem volt se felszálló, se leszálló utas, legalábbis a három órási vonatnál. A mozdony fújt egy nagyot, majd prüszkölni kezdett, mint egy óriási fekete ló, a kerekek megcsikordultak és lassan, nagyon lassan mozgásba lendült a szerelvény. Az én mozdonyom általában három kocsit húzott maga után. Az ablakok mögül itt-ott emberfejek bámultak kifelé, én meg - nem tudom miért -, de mindig integettem nekik. Az utasok néha visszaintegettek, de legtöbbször csak elnéztek valahová a messzi távolba.

Mindig ugyanaz a szomorúság fogott el, amint egyedül maradtam a pici, üres állomáson, s csak néztem a távolodó szerelvény után, amíg csak el nem tűnt messze, a pálya egy kanyarulatában. Nagy-nagy csend szakadt rám. Ott álltam még jó darabig, megvártam, míg a füst szaga beleivódik a levegőbe, és már csak a szőlők és gyümölcsösök lágy, semmihez se’ fogható bódító illatát lehet érezni: akkor indultam csak haza.

Persze nem tudtam, honnét is tudhattam volna aprócska, csetlő-botló kisfiúként, hogy szívemet Odüsszeusz bánata lengi át: a távolság, az utazás utáni örök vágyakozás.