(Imreh Albert fotója alá)

Június volt, délebéd után, amikor is ekként szólt Berci bátyó:

- Gréte kedves, ma csavargunk egyet a járgánnyal!

Mese nincs, ezt jól tudta Gréte, ezért menten rá is bólintott. Pedig nem lelkesedik az ilyen kiruccanásokért. Hanem azért... Mégis más odakint, a szabadban. A házban egyéb sincs, csak a bátyó szeszélyei szerint ugrálni...

De a szeszélyekből jut a kirándulásra is. Gréte abban reménykedik, hogy új kísérlete annyira leköti majd a bátyó figyelmét, hogy elfelejti majd őt egzecírozni.

Berci bátyó most éppen a halszem-effektust próbálja elérni házi barkácsolással, s nyakra-főre késziti a képeket a kisérleti lencsével. Alig értek ki a faluból s tűntek el szemük elől a legutolsó házak, a bátyó a legelső útpadkán lecövekelt és kiadta a Gréte útját eképpen:

- Fél órán át a tiéd a világ! - és elővette a masináját.

Gréte az út kétoldalán virító gazdag vadvirág szőnyeget csodálta. Hol jobbra hajolt le értük, hol meg balra, az út egyik feléről a másikra oldalazott, gyűlt a csokor, s közben teljesen elfelejtkezett róla, hol is van és hogy került ide.

Bátyó pedig boldogan fényképezte halszemű lencséjével le a vézna asszonyka hajlongó, távolodó alakját, mintha maga is az útszéli virágok egyike volna.