Egészen biztos, hogy Sorin Stoicát azért kezdtem el fordítani, mert megtudtam, hogy tragikusan és bűnfiatalon halt meg. Jóformán ki se írhatta magát becsületesen, munkái máris post mortem jelentek meg és ekként kénytelen begyűjteni a neki kijáró babért is.

Bár ha jobban meggondolom, előbb elolvastam néhány versét a Panseuri involuntare c. kötetből, amelyek azonnal fölkeltették az érdeklődésemet: ki lehet ez az ember? Honnan jön?

Született Băneşti-Prahovában, 1978, meghalt 2006-ban, súlyos betegségben. Rendkívül tehetséges költő, prózaíró, antropológus. Egyidőben a bukaresti egyetemen tanársegéd és a Parasztmúzeum kutatója. Jelentősek prózakötetei, illetve az oral history műfajában készült mélyinterjúi, amelyek kiművelésében szorosan együttműködött professzorával, Rostás Zoltánnal.

Antropológiai érdeklődésének köszönhető az az antológia is (Cartea cu EU-ri, 2005), melyben szerzőtársai mellett Sorin Stoica a projektben részt vevő tanulók őszinte, nyers, sokszor szürrealista megközelítésű világlátása nyomán alkotta meg Együgyű mondolatok (Panseuri involuntare) c. ciklusát.

Korai halála önkéntelenül is mítikus fénybe vonta a kimagasló fiatal tehetség alakját, a megjelent nagyszámú nekrológ súlyos veszteségként érzékelte az idő előtti távozást.

Több tucatnyi versét áttanulmányozva és kiválogatva megállapíthattam, hogy a hang, a költői alapállás nagyon ismerős volt számomra; magyar költészetben Kenéz Ferenc az ehhez hasonló versbeszéd sikeres kidolgozója a huszadik század nyolcvanas-kilencvenes éveiben. A Stoica-féle verseken meglátszik, hogy a szerző "hozott anyagból" dolgozott, amelyben a szárnyaló gyermeki fantáziát kötelezően megmerevíti az autentikussághoz való ragaszkodás. Úgy kell elfogadnunk ezt a fajta költészetet, ahogy megszületett: a tudományos kutatással foglalkozó költő akaratlan, idejekorán felismert játékának.

Cseke Gábor