Megint jön a karácsony, megint itt az időzavar, és az év végi kimerültség. Hol van már az az időszak, amikor november közepétől készülődtem a karácsonyra?
Mostanában már csak arra tudok gondolni, hogy élem túl, miből és mit főzök, hogyan teszek elfogadható rendet szentestére?
Idén először kimondtam magamnak: nem kell karácsonyfa, elég lesz egy fenyőág az asztalon, a gyerekek már úgyis nagyok, pénz úgysincs rá. Némi bűntudattal útjára bocsájtottam emberemet, ellátva őt utasításokkal: maximum 1000 Ft-ot áldozhatunk a családi pénztár oltárán fenyőre.
A végzetes vásárlás előtt 2 perccel jött a telefon egy jóbaráttól: "Van-e már fenyőnk? Mert náluk van egy kimaradt, vigyük el, majd megegyezünk az árában."
Jön haza ember, alig 30-as tempóban, félútról már telefonál, kirendeli az egész famíliát a ház elé, hogy véletlenül se mulasszuk el dicsőséges bevonulását az utcába.Nem kellett volna lesnünk, mert a kilyukadt kipufogódob már messziről jelezte az érkezését.
Hát volt is mit néznünk! Ekkora hatalmas fánk talán még sosem volt, aztán nézem, nézem a profi felerősítést - tetőcsomagtartó híján átkötözték a kocsi alatt, rá az autó tetejére. Vinnyogva röhögtem, amikor megláttam a csomagot.
A gigantikus fenyőfát becuccolták a fiúk, és mindjárt adódott a következő probléma: bele kell faragni a talpba. Ez bizony embert próbáló feladat, így mindjárt röpködnek is a lehetséges alternatív megoldások. Állítsuk vödörbe!
Igen ám, de milyen vödörbe? az egyetlen felmosóvödrömbe? a gyökér nélküli fát? Be kell látni, ez nem lesz járható út. Én látványosan elmerültem a főzésben, és kinyilatkoztattam: a fafaragás férfimunka, oldjátok meg!
És hamarosan a családfő üvöltözésétől zengett a ház (mit ház, az egész udvar!) Megjegyzem jogosan. A hó alól kikapart, több centis rozsda réteggel ékesített machete intenzív keresés után előkerült. Merthogy miféle dolog a szerszámot ebek harmincadjára szerte-szana-széjjel hagyni! Erősen fontolgattam, hogy kihívom a mentőt, gutaütés okán. De megúsztuk.
Nagylétra elő az istállóból, s ha már előkerült, kihasználva a soha vissza nem térő alkalmat megpucoltam a légyszaros, pókhálós csillárt is. Ugye, ha már előző nap ablakot csisziteltem, függönyt mostam, ne maradjon ki ez sem...
A fa gyönyörűen állt - vagy inkább dőlt mint a részeg ember a talpban. Sebaj, kikötöztük a szekrényhez. Igazán olyan impozáns lett, mintha csak az erdőben eredeti szülőhelyén állna.
Így aztán, úgy gondoltam a sárga és zöld szín nagyon jól passzol egymáshoz, szépen felrakosgattam a fára sebtében előkapott csekkjeinket. Jutott alá is, a be nem fizetettekből (volt még több is belőlük, csak a kedvem fogyott el a halom láttán, így abbahagytam. ) Némi "vigaszt" nyújtott a befizetett csekkek garmadája, amit gondosan elosztottunk a dús zöld ágakon.
Elkészült a mű, lehetett fotózni.
Majd közös megegyezéssel lebontottuk a rendhagyó díszeket, és a hagyományos karácsonyfára szavaztunk.
Elő az igazit, a valódit a kamrából! És mit látunk? Serény egérnépség jól belakmározhatott a több éve őrzött fenyődíszeinkből, ami granulátum formájában hullik ki a dobozból a frissen feltakarított szobában.
Az izzósort is gondosan elrágták, - nem baj, úgyis utáltam, mert olyan mű. Még szerencse, hogy vettem teamécsest, így azokat rakjuk a fa alá ajándék helyett is.A maradék, épen maradt díszeket felrakosgatják a gyerekek. Úgy látszik, annyira nem ízlett az egereknek, vagy jóllaktak, esetleg nem bírják az egyoldalú táplálkozást.
Elérkezik a gyertya- vagyis esetünkben mécsegyújtás, ölelés, csókok, és csend. Örülünk, hogy együtt vagyunk, egy fa alatt, egy közös otthonban. Nem is kell több ennél.
p1020671javp1020687p1020696p1020700
|