Hordalékok 4.. |
Írta: Tánczos G. Károly |
2011. április 26. kedd, 08:08 |
MELYBEN AZ ÍRÁS KÉT KITALÁLT SZEREPLŐJE SZILÁRD ALAPON LEBEGETT A DUNA FÖLÖTT , AZTÁN OLYASFORMÁN INDULTAK EL, MINT A VALÓSÁGOS KANICZKI, SÁRKÁNY ÉS ESTI 1909. SZEPTEMBER 10-ÉN, DE AZ IDŐS OAKLANDI HÁZASPÁR EZT MÁR NEM LÁTTA, ÍGY NEM IS FOTOGRAFÁLHATTA LE
Kosztolányi és Karinthy a part menti korlátnak dőlnek. Előttük, mintha semmit sem tudna, folyik a Duna. Mit folyik! Hömpölyög. Cipeli hátán a gyanútlan turistákkal tömött sétahajókat. Fényképezőgépek kattannak. Egy idősebb amerikai házaspár otthonának falára egy kép kerül majd a Duna-partról. Két férfi áll a korlátnak dőlve. Az egyik magasabb, világosabb hajú, a másik alacsonyabb, karvalyorrú. „Vajon mit kerestek ott?” – kérdezi majd kötését az ölében pihentetve az asszony. Nem tudja, mennyire igaz a múlt idő! Mikor a magában sakkozó ősz férj válaszol („Fogalmam sincs. Gondterheltnek látszanak.”), a két férfi már halott. Az élet örök nyertesei legyőzettek. Szétszabdalt ínyük, meglékelt koponyájuk már másokat táplál. „Az arcuk igen, de nézd a szemüket, Will, a szemüket!” Kosztolányi tágra nyílt, mosolygó szemébe verebek, galambok röpülnek be, majd kirebbennek, és újak jönnek, Karinthy szemhéja keskeny rést hagy a szemgolyónak, vékony, de nagyon erős sugár indul belőle, sistergő lyukat olvaszt a korlát vasába.
- Meg tudjuk csinálni, Frigyes? Öregszem, nehezen veszem a levegőt.
- Még mindig annyit szívsz?
- Sokat. Komolyan megcsináljuk, ugye?
- Persze, hiszen játszunk!
- Frigyes, ugye meg tudjuk csináln?
- Félsz, hogy kijózanodtál? Hogy belejózanodtál a világba? Van már kenyered, borod. És… Ne szépítgessük, barátom, nemsokára mindketten otthon leszünk az égben. Részesei leszünk a végső, komoly nagy-nagy szenzációnak. Tudod mit, Dezső? Hívjunk segítséget! – Karinthy Kosztolányi felé fordul. /A korlát fellélegzik, nyalogatni kezdi sebeit. / Már jelöltem is van.
A fiatalemberrel a Duna-parton találkoztam, hat óra felé. Elment mellettünk, már alkonyodott akkor, nem vettem észre. Már húszlépésnyire lehetett, amikor hátulról megpillantottam. Egyszerre elhallgattam és zavart nyugtalanság fogott el. A karcsú derék egy rakodóhajó hátteréből vált ki élesen, de mégis azt hiszem, a lépéseiről ismertem rá. Kicsit kopottak a ruhák. Kezében széles füzetet vitt. Tizennyolc vagy csak tizenhét éves talán…
Kosztolányi szeme felcsillant.
Jó, hogy mondod! Van itt valaki. Tíz éve nem érintkeztünk… Hogy mi történt köztünk? Isten tudja. Nem haragudtunk mi egymásra. Legalábbis nem úgy, mint a többi emberek… Sértett a léhasága. Untam ódivatú, magas-nyitott gallérjait, vékony-sárga nyakkendőit… Fárasztott az eredetieskedése. Állandóan kisebb-nagyobb botrányokba kevert…
Egymásra nevetnek. Integetnek a híd alól kibukkanó sétahajó utasainak.
Menjünk, keressük meg őket!
Elindultak. Visszafelé, rák módra haladva, de nagy gyakorlatra valló, igen gyors ütemben.
„Emlékszel, mikor a hajónk elment a híd alatt, integettek.” Az oaklandi szobába beköltözött az egykori június közepének Budapestje. „Emlékszem. Mókásak voltak – hajol vissza a sakktábla fölé a férfi. – A magasabbnak valami furcsa nyakkendője volt. Vékony. Rózsaszín talán?”
„Nem. Sárga.”
|