1

Amikor a kulcscsörgést meghallottam, előbb a fejem fordítottam balra, a szoba felé, majd felálltam az íróasztalomtól, és megigazgattam a köntösömet. Egyébként a hétköz-napokon viselt ruhámban szoktam dolgozni, de ma délután – mintha megéreztem volna, hogy történni fog valami – a drapp színű, frottírból készült köntösömben ültem az aszta-lomhoz, írtam, cigarettáztam, és iszogattam kedvenc boromból mindaddig, míg az a… nem, nem is csörgés, hanem a kulcscsomó fémes, de nyomott csörrenése a szőnyegezett padlón fel nem riasztott. Emlékeztem arra, hogy az ajtót én zártam be belülről. Talán – gondoltam – kihagytam a műveletből azt a félfordulatot, ami a kulcs tollát vízszintes helyzetbe hozza, és megakadályozza, hogy magával ragadva a fémkarikára felaggatott többi kulcsot, kiessen, és ilyen hang hallassék egy pillanatig, a másodperc tört részéig, mint az imént. (A másodperc tört részével ezelőtt.) A barátnőm – gondoltam, hiszen ő volt az egyetlen, aki kopogás nélkül szokott betoppanni, akár ilyenkor, éjszaka is, ráadá-sul csak neki adtam kulcsot. Szerettem ugyan, de most nem volt ínyemre a találkozás, mert nyakig vagyok a munkában, és most van ihletem. De nem hallottam olyan hango-kat, amelyek azt jelzik, hogy valaki nyitja (vagy babrálja) a zárat. Csak lépések lomha puffanásai közeledtek. Jaj – sikoltottam belül, pedig nem vagyok gyáva, sem ijedős –, ám megriadásom, nevezzük inkább lelki békém pillanatnyi megzavarodásának, szintén csak a másodperc tört részéig tartott. Ismerősek voltak a lépések. Nagyon ismerősek, én mégsem tudtam (mertem?) beazonosítani hordozójukat. Hány percem lehet még hátra – ötlött fel bennem a megmosolyogtató kérdés – ha (és itt gyors fejszámolás következett, mellyel a lépések gyakoriságát, feltehető hosszát elemezve kiszámítottam a közeledő, mondjuk úgy, kétlábú objektum sebességét, és összevetettem szobám és dolgozószobám felének hosszúságával) ilyen tempóban halad felém. Számításaim szerint volt még időm, körbe forgattam a fejem. A szemem természetesen nyitva volt, és megnyitottam a szembogártól induló idegpályákat is, szóval körbe, le és fölfelé forgatva fejemet szét-néztem a szobámban. Talán azért, hogy egy másfajta figyelem magamra erőszakolásával eltereljem a figyelmemet, vagy hogy találjak, felfedezzek valamit, ami segít a szokatlan szituáció megértésében.

                                                          2

Az íróasztalomon bekapcsolt lámpa egy (mivel olyan szerkezet, hogy egy fémcsavar segítségével feljebb vagy lejjebb helyezhetem az izzóját, sosem tudom, milyen diaméte-rű) körben élesen, távolodóban a fényforrástól halványabban  megvilágította tárgyaimat: a különböző márkájú és színű tollakat; a három ceruzát, amik, mondhatnám, cél nélkül állottak kihegyezett végükkel felfelé rakva a porcelán (eredetileg ivásra szolgáló) barna mázú csészében, mondtam, szinte céltalanul, mert mindig kék vagy fekete golyóstollal írok, legfeljebb egy-egy szó, mondat kihúzásához használok ceruzát, és mert sohasem lehetek biztos abban, hogy az újraolvasáskor kidobásra ítélt szó vagy mondat mégsem elvetendő, a lámpa fényköre megvilágította a kopottas, de nem grafit-fekete sarkú, a kopást figyelmen kívül hagyva 3,5-ször 2,5-ször 0,8, annyi, mint 7 köbcentimétert a dolgozószobám légteréből elfoglaló radírt is; a néha (mint most is) a nyitott könyv lap-jaira helyezett fémvonalzót, ami megakadályozza a könyv lapjainak átrendeződését. A másnak talán bosszantó precizitással egymásra helyezett üres és teleírt A/4-es papírla-pokat. Nem időztem tovább asztalom tárgyainak nézésével, így – mert lehet, hogy az időtényező fontos lesz – átsiklattam tekintetemet az ablakra, de odaéréséig a szemem érzékelte a fal halványkék geometriai mintás (három- és ötszögek, rombuszok, sőt del-toidok) tapétával borított felületét. Tudtam, mind a négy falam ilyen ragasztott papírral burkolt, és ez megnyugtatott, no nem a tapéta, mert nem tartom magam finnyásnak vagy egy adott színhez minden áron ragaszkodónak, hanem… Tekintetem az ablakhoz ért. Kinéztem rajta, tehettem, mert a tavaszi ablakmosást már elvégezte a bejárónőm, és függönyt sem kellett félrehúznom, mivel utálom a függönyöket. Földszintes házam nem a város szélén van, de elég messze ahhoz, hogy a zajok ne zavarják meg csendemet. A kandeláberek és a hébe-hóba elsuhanó autók fénye behatolt az üvegen, így szobámban az íróasztalon lévő lámpám kikapcsolása után is fehérség dereng. Ráadásul ott volt még a hold, amely a szokásosnál kisebb, fele átmérőjű sárga-vörös-fehér ragyogása a csillagok fénypöttyeihez csatlakozva növelte a dolgozószoba méla világosságát. A ház előtti fák lombjai mozdulatlanok voltak, mintha a levelek fotón vagy festményen dermednének.

                                                            3

A lépések közeledtek. Hangjukból nem tudtam megítélni, hogy a szoba melyik részén tarthat hordozójuk: lakásom egész padozatát szőnyeg fedi. Nem tudom, mi jött rám, hirtelen a félig tárt ajtóhoz léptem, aztán – lassítva lendületemen, tehát nem hangosan becsapva – becsuktam a szárnyát. Kétszer is ráfordítottam a kulcsot, és – nem tudtam, ma sem tudom okát – kivettem a kulcslyukból, s az ablakhoz sietve s azt kitárva, széles ívű mozdulattal kidobtam. Hallottam tompa puffanását a fűben. Mire volt jó ez a moz-dulatsor? A lépések már közvetlenül a dolgozószoba ajtaja elől hallatszottak. A nyitva hagyott ablaktól (emiatt 8-9º-os levegő áramlott be dolgozószobámba) az íróasztalhoz léptem. Ebben a helyiségben nem szoktam dohányozni (hamutartó sincs benn), de kön-tösöm zsebében kitapogattam a dobozt, s egy kezem igénybevételével kiügyeskedtem a szál cigarettát. Gyújtóm elővevésére a másik kezemet használtam, mert szokásom, hogy – mint a hadseregben a fegyvert és a lőszert – külön zsebemben tartottam ezeket a tár-gyakat. Fejemet s vele tekintetemet mindvégig a dolgozószoba ajtajához fordítva tartot-tam, annyi időre sem néztem másfelé (mondjuk, az öngyújtómra és a cigarettámra), amíg a számba helyeztem és meggyújtottam a cigarettaszál hengerét. A lépések most már a dolgozószobámon belül puffantak a vastag szőnyegen. Lehajtott fejjel próbáltam követni irányukat. Közvetlenül a lábaim előtt megszűnt a lépések zaja. Nem tudom, volt-e valamilyen oka, de egész testem az ablak felőli fal felé fordult. Mélyet szívtam a cigarettába, kifújtam tüdőmből a füstöt s már emeltem kezem az újabb slukk megtétel-éhez, amikor lábaim sietősen elindultak. Gyorsabban lépkedtem, mégis ugyanazokat a lomha ritmusú lépészajokat hallottam, mint az előző percekben (órákban? években?). Lépkedtem, lépkedtem, lépkedtem, át, át a falon.
(Logikus elmém ma is keresi a magyarázatát, hogy mi lehetett a célja a kulcslyukból a szőnyegezett padlóra zuhanó kulcscsomó fémes – de nyomott – csörrenésének.)

*Carlofranco azt állítja, hogy ezt álmodta. Rám bízta, adjak formát a történetnek. Mivel ő beszél, egyes szám első személyt használok, pedig az én se nem C., se nem én!