| Madaram |
 |
| Írta: Csukásné Kis Olga |
| 2011. október 17. hétfő, 20:12 |
|
Ma szobortam egy madarat. Persze csak olyat, ami nem tud repülni. Pedig a madárság lényege
a repülés. Az ember ezért néz tisztelettel a madarakra. A repülés miatt. Amelyik madár nem
képes erre, nem kap akkora tiszteletet. Az ember azért a „földi” madarakat is szereti, például a
tyúkot. De ez már nem a mély költészet! Bár Petőfi megpróbálta!
Maradjunk a szobornál!
Szerettem volna a félénkséget, a visszahúzódást megjeleníteni! Láttam is egy képet…
A „valóságban”, és magamban is.
Aztán vártam. És még mindig vártam. Elég sokáig. A sok relatív fogalom. Ha mondjuk, azt
írom, hogy három évig, ez talán elég elképzelhető a két lábbal a Földön állóknak!
Vettem hát egy jó darab agyagot. Samottosat, mert ennek a kiégetés után olyan szép, nyers,
tört fehér színe van. Jól átgyúrtam, ahogy kell. Azután elkezdtem a madaramat. Már kész is
volt, mert többet nem tudtam volna hozzá tenni. Mégis. Valami nem tetszett. Nem ilyen volt
a belső képem. Ez a madár túl alacsony volt a szélességéhez képest.
Olyat tettem, amit nem szoktam. Összegyűrtem és összegyúrtam újra az agyagot. Kezdtem
előröl. Most már csak a belső képre koncentrálva. Alakult. Tetszettek az arányok. Gyorsan
dolgoztam, hogy az agyag ne száradjon ki, lehessen korrigálni, ha valamivel nem vagyok
elégedett. Pörgettem, forgattam, néztem a szimmetriát, alakítottam a formát, és vigyáztam,
hogy minden szépen egyben maradjon.
Egyszer csak elkészült a madár. Az alakja olyan, amilyet kigondoltam. Felvidámított. Nagyot
nevettem.
Most pihen a madár. Lehet, hogy nem is félénk, lehet, hogy nem is visszahúzódó, csak
meditál.
Várja az utolsó simításokat. Várja, hogy lélek szálljon belé.
|
